Antiochiai Szent Ignác püspökről vértanúságán kívül nem sokat tudunk. A legenda azt tartja róla, hogy maga Szent Péter jelölte ki, majd szentelte fel püspökké, miután az apostol távozott az előző antiochiai püspök halálos ágyától. Szent Péter és Evodiosz után így lett Ignác Antiochia, a szír világváros, s a Római Birodalom harmadik legnépesebb városának harmadikpüspöke.
Valószínűleg Szíriában született, az 1. sz. közepe táján, s korábban talán a keresztények üldözésének is részese volt, majd keresztény lett és Szt. János evangélista tanítványa. Ignác püspököt, akinek Igneus, Ignatius neve „tűzből valót” jelent, s akit Theophorosznak, azaz Istenhordozónak is neveztek, joggal számláljuk az apostoli atyák közé. Nem csupán azért, mert még személyesen ismerhetett több apostolt is, hanem mert kiemelkedik azok közül, akik az apostolok után következő nemzedékben folytatták az Egyház alapjainak építését. Ignác nemcsak oszlop volt az épülő Egyházban, hanem levelei által századokon át, egész a mai időkig megvilágosítja a hívők szívét.
Antiochia a Római Birodalom keleti részének és a hellén kultúrának volt a központja, ugyanakkor Jeruzsálem mellett az egyik egyházi központ is lett. Ebben a városban alakult ugyanis az első pogányokból megtért keresztény közösség. E közösség mellett, tőle meglehetősen elkülönülten, zsidó-keresztény közösség is élt a városban. Emiatt az antiochiai egyház kormányzása nagyon kényes feladat volt. Az egymást követő Domitianus és Traianus császárok alatti pogány társadalomnak az a keresztényüldözési légköre, mely állandó életveszéllyel övezte, Ignác püspökből végül a kereszténység megvallásának izzását váltotta ki.
Elfogatása körülményeit nem ismerjük pontosan, a szmirnaiakhoz írt levelének egyik célzásából sejthető, hogy valami keresztényellenes tömegzavargás kapcsán történt. Ignácot megbilincselték és katonai őrizet alatt, hajón Rómába indították. A halálos ítélet úgy szólt, hogy vadállatok elé kell vetni.
A gálya azonban, számunkra ismeretlen okok miatt, kitérőt tett és végigszállította a fogoly püspököt Kis-Ázsia, Macedónia, Görögország partjai mentén, sok helyütt horgonyt is vetve. Elmondhatjuk, hogy Szent Pál óta nem volt ilyen hódító útja a kereszténységnek.
Hiszen a ragyogó és szenvedélyes szíriai püspök, elfogadva a vértanúhalál kihívását, közben nagy nyilvánosságot érinthetett meg. Az őrök közül az egyik, bizonyos Burrhus annyira emberséges volt a püspökhöz, hogy Ignác arra kérte, kísérje el az efezusi hívek közé. Ignác püspököt, mintegy diadalútja közben fogadták a parti városok összes püspökei, s a fogoly püspöknek így alkalma nyílt, hogy a kikötőkben megerősítse a keresztény közösségeket: a látogatásokra válaszolva leveleket intézett ezekhez az egyházakhoz. A szmirnai híveknek ezt írta: „Ahol a püspök megjelenik, ott legyen a sokaság, ahogyan ahol Krisztus van, ott van a katolikus Egyház”. Ignác püspök elsőként beszél a katolikus Egyházról, a „katolikus” nála (és nem csak nála!) egyetemest jelent, és a püspökkel közösségben lévő egyházra gondol.
Szmirnából, ahol különösen hosszú ideig vesztegeltek, Ignác püspök levelet intézett a római egyházhoz is. Levelei többsége elveszett, de e levele nemcsak fennmaradt, hanem a legnagyobb hatást is gyakorolta a korai kereszténység közszellemére, valamint jó kétszáz éven át megmaradt a kereszténység legnagyobb hatású irata gyanánt, melyet kívülről tudtak, idéztek.
E levélben Ignác felfedi szívének izzó vágyakozását, amellyel átadja magát a vértanúságnak. Ír egy titokzatos benső hangról, amely az Atyához hívja. Könnyek között kéri a rómaiakat, ne tegyenek semmit a kiszabadításáért, mert: „…soha többé nem lesz ilyen lehetőségem arra, hogy Istenhez jussak Isten búzája vagyok; meg kell őrletnem a vadállatok fogaitól, hogy Krisztus tiszta kenyere legyen belőlem…”
Vértanúhalála 107-ben Traianus egyik diadalának ünneplésekor történt, amikor – egy kortárs leírása szerint – tízezer gladiátor ontotta vérét, és tizenegyezer vadállat vett részt a játékokban. Ezen alkalom egyik attrakciója lett Szent Ignác. Egy oroszlán vetette rá magát és marcangolta szét, de a szent püspök ekkor már az örökkévalóság önkívületében volt.
Ami a testéből megmaradt, azt a keresztények magukhoz vették, és eljuttatták Antiochiába. Onnan az ereklyéket átvitték Rómába és a Szent Kelemen bazilikában helyezték el. Október 17-i ünnepét a római naptár a szír egyháztól vette át.
Összeállította: Riskó Mariann