Aranyszájú Szent János

Nekünk, nyugati keresztényeknek hozzá kell szoknunk, hogy volt idő, amikor Kelet volt a nagyobb területű, népesebb, sűrűbben lakott része az Egyháznak. Keletiek a kereszténység világvárosai is: Korinthosz és Efezus, Alexandria és a palesztinai Cezárea, Antiochia és Edessza, Bizánc és a kappadokiai Neocezárea. Itt tűntek föl az Egyház nemegyszer világtörténelmi nagyjai is. Köztük Aranyszájú (Krizosztomosz) Szent János is, a nagy tanító, az egyházatyák egyike. 350 körül ugyanabban az Antiochiában született, amelyben Szent Lukács és Antiochiai Szent Ignác. Előkelő családja révén kitűnő nevelést kapott. Magas rangú katonatiszt apját korán elvesztette s az édesanyja nevelte, aki húszévesen maradt özvegy, és teljesen a fiának szentelte életét.

János 18 évesen keresztelkedett meg. A város kapujának közelében bérelt lakást, hogy ott csendes környezetben a Szentírás tanulmányozásának szentelje magát. Antiochiának Szent Pálig visszanyúló keresztény hagyománya és híres teológiai iskolája volt, melynek az volt a sajátossága az alexandriai iskolával szemben, hogy a Szentírás szó szerinti értelmét kutatta. János ezt a szellemet tette magáévá, az evangéliumban Krisztus hívó szavát kereste. Anyja halála után kivonult a hegyek közé s 6 évig remeteéletet élt. A papságot azonban többre tartotta a szerzetességnél.

Itt, az antiochiai hegyek közt megírta „A papságról” című híres művét arról a papi eszményről, amit ő szeretett volna szentségben, tudományban és életbölcsességben a papságban megélni.

A több éves vezeklés után János egészsége megromlott, vissza kellett térnie a városba, ahol előbb diakónussá, majd hat évvel később, 386-ban pappá szentelték. János nagyhatású szónok lett, nyelve kristálytiszta görög nyelv volt. Világosan fejtette ki az igazságot, a szívek titkait nagy hozzáértéssel és finomsággal elemezte, szebbnél szebb képeket és hasonlatokat alkalmazott. Gyakran volt a szegények szószólója. Az új adókivetések hírére a nép lázadozását sikerült bűnbánatra fordítania és a császár kegyelmét is sikerült kieszközölnie. Híre hamarosan túlszárnyalta Antiochia határát, és eljutott a birodalom fővárosába, Konstantinápolyba is.

Emberileg nézve ez lett János fölemelkedésének, de boldogtalanságának is az oka. 397-ben meghalt Nektariosz konstantinápolyi püspök, s a császári udvar úgy látta, hogy János lesz a legalkalmasabb utód. Konstantinápolyba csalták, beleegyezését is megszerezték a püspökséghez. János egyik napról a másikra az egész keleti egyház legkívánatosabb állásában találta magát: a főváros püspöke, a keleti egyház első embere, a császári udvar szónoka lett. Kiválasztásánál valószínűleg az lebegett a szemek előtt, hogy János nagyszerű szónokként növelni fogja a császári udvar fényét és hírét, de hamarosan kiderült, hogy ez a szónok egyúttal kemény szerzetes és igen jó lelkipásztor is. Szigorú beszédeiben az erkölcs pontos szabályozására törekedett, szembeszállt a császári fényűzéssel, a püspöki udvartartást is megszabadította attól a fényűzéstől, amelyet elődje vezetett be, szót emelt az igazságtalanságok ellen. Konstantinápolyban is különös gondja volt a szegényekre és a szerencsétlenekre, szociális intézményeket hozott létre. Gondja volt a vidéki nép evangelizálására is.

Erkölcsi követelményei hatására a papság és a püspökök támadni kezdték a főváros püspöki székében ülő ,,nyughatatlan szerzetest”. Végül, megalkuvást nem ismerő magatartása miatt a féltékeny előkelők 403-ban megfosztották főpapi székétől és száműzték az örmény határ közelében fekvő mezővárosba. János elbúcsúzott a néptől, majd elhagyta templomát, és többé nem is látta viszont. Útközben a püspök egészségi állapota egészen leromlott, de azért amerre csak ment, mindenütt hirdette az evangéliumot. Ettől a császári hatóságok még inkább felbőszültek ellene, és úgy határoztak, hogy távolabbra száműzik, egészen a Fekete-tenger keleti partjára. Az elcsigázott püspök így érkezett meg Komanába (ma Amasy, Törökország), ahol egy kis kápolnában, még magához véve az Oltáriszentséget, amelyről oly sokszor és oly szépen prédikált, meghalt 407. szeptember 14-én. Utolsó szavai: ,,Hála legyen Istennek mindenért. Amen.” Holttestét 438-ban nagy ünnepélyességgel vitték vissza Konstantinápolyba.

Tagadhatatlanul páratlan lelkipásztor volt. A keleti egyházatyák közül az ő beszédei veszítettek a legkevesebbet az idők folyamán frissességükből és hatékonyságukból. Méltán illették az ,,aranyszájú” jelzővel.

Ünnepét Rómában a 13. század óta január 27-én, ereklyéinek Konstantinápolyba történt átvitele napján ülték, mivel halála napján a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepe van. 1969-ben szept. 13-ra tették az ünnepet.

Összeállította:
Riskó Marian