„Életünk megváltozik, de meg nem szűnik”

Minden érző szívű embert fájdalommal tölt el, ha szenvedőkkel találkozik, vagy ha egy szenvedővel él, dolgozik együtt. Növekszik fájdalmunk, ha úgy sejtjük, nincs is már remény, és a házastársunk, szülőnk vagy testvérünk meg fog halni. Részvétet ébreszt minden jó barátban, ha idő előtt meghal valaki. Oly sok „miért?” hangzik el ilyenkor, néha csúnyán, keserűen vádolva valakit – talán még az Istent is. Ez a lázadó, bántó hangnem különösen fáj Mennyei Atyánknak, aki pedig tudjuk, hogy éppen ezért küldte le Fiát, hogy elmondja nekünk az Örömhírt:

van szabadulás! Minden bajból, a Sátán leghalálosabb szorításából is! Igen, az Isten Fia, a názáreti Jézus lejött a földre, meghirdette az Isten Országát, elmondta a bejutás feltételeit: mindaz, aki hisz benne, annak örök élete lesz, s ő azt feltámasztja az utolsó napon (vö. Jn 6,40). Megtanította övéit a földi boldogulásra is nyolc boldogságmondásával. Aki vállal minden keresztet Ővele, azt Ő már ebben az életben is a teljes szellemi boldogságra vezeti. A pünkösdi kegyelemáradás óta ezt bizonyítják Jézus igaz hívei, szentjei. Ezt a mennyből származó békét, örömet semmi sem tudja elvenni, még a test számára kínkeserves halál sem, mert Szent Pállal valljuk: „A mostani pillanatnyi könnyű szenvedés ugyanis a mennyei örök dicsőség túláradó mértékét szerzi meg nekünk” (2Kor 4,17).

Jézus gyakran bátorította hallgatóit, hogy nem a halálé az utolsó szó. Szépen fogalmazza meg ezt a szentmise hálaéneke: „Életünk megváltozik, de meg nem szűnik, s mikor halandó testünk enyészetnek indul, lelkünket a mennyben örök otthon várja!” Jézus a halottfeltámasztásokkal is bizonyította szavait. Óriási volt minden alkalommal az ámulat, pedig a Mester azt tanította, hogy ennél is nagyobb dolog a lelki halálból feltámadni. Ilyenkor nagyobb öröm van a mennyben, mint a többi igaz miatt. Ezt mutatta be például a tékozló fiúról szóló példabeszédével is.

Az idősebbek gyakran esnek abba a hibába, hogy minden fiatalt ilyen tékozló fiúnak látnak, s jobban szeretnék, ha hűséges fiak lennének körülöttük. Érthető ez a kívánság, de láttuk az idősebb fiú történetében, hogy ebben is érhet minket nagy csalódás. A fiataloknak ma sem több szidásra, hanem inkább segítségre van szükségük. Gondoljuk csak meg, kik a felelősek az ő elcsábulásukért, elcsavargásukért: azok a tévéműsorok, az internet veszélyes, bűnös kínálatai, a szórakoztatóipar erkölcstelensége stb. Ezeket pedig felnőttek irányítják! Lehet, hogy az otthon elcsattanó pofonok többségét nem is a gyerekek, hanem a szülők, nevelők érdemelnék?! Az apák bűne a rossz példa által száll tovább a fiakra. Ez az, amit az Ószövetség a harmadízig, hetedízig való büntetésnek nevez.

A jó hír az, hogy a nemzedékről nemzedékre áthagyományozott bűn láncolata megszakítható! Igaz, nem emberi erőből. De „gyengeségünkben segítségünkre siet a Lélek”, és – ha együttműködünk – a sátán kénytelen kiengedni bennünket a kötelékei közül, hiszen Jézus megfizette értünk a váltságdíjat. A vérével fizette meg. Ennyire fontosak vagyunk neki. Kivétel nélkül mindegyikünk. A pap, a munkásember, a háziasszony, a magatehetetlen idős, egyformán. Még csak nem is érdemeink szerint: ugyanúgy végtelenül fontosak neki a jók is, a bűnösök is, a lenézettek, a mások által elítéltek. Ő nem azért jött, hogy elítélje a világot, hanem, hogy megmentse azt. (Jn 12,47) És boldog az az ember, aki azok közé sorolja magát, akiknek szükségük van megmentésre, mert az hálával fogadja Jézus megmentő szenvedését, és része lesz a Feltámadás örömében.

Kívánom az egyházmegye híveinek és Neked, kedves olvasónak, hogy merd gyengeségeid, bűneid sötétségét előhozni a pincéből, hogy a Feltámadás fényességében megsemmisüljenek, és így az Irgalmas Isten öröme betölthesse a szíved!

Majnek Antal
püspök