Gondolatok a misszióról

Tizenkét éves korom óta vágytam misszióba. Lenyűgöztek és elbűvöltek azok az emberek, akik mindent ott tudtak hagyni azért, hogy Istent szolgálják a legszegényebbekben, legnyomorultabbakban. Határtalan lelkesedésemben én is el szerettem volna menni Brazíliába, mint a családunkból egy szerzetesnővér, vagy Afrikába beteget ápolni, mint Albert Schweitzer. Ha ráakadtam egy olyan könyvre, amely missziósokról szólt, úgy belemerültem, hogy megszűnt körülöttem a világ.

Ahogy növekedtem, a vágy nem csitult, de nem tudtam elképzelni, megvalósíthatnám- e egyáltalán. Képességeim, tanulmányaim is más irányba vittek. Valóban csak olyan módon lehetne misszióssá válni, mint azok az emberek tették, akiket annyira csodáltam?

Aztán fordult egyet az életem, és egyszer csak ott találtam magam a misszió közepében. Az Új Hajtás szerkesztését és a többi munkámat is ennek fogom fel. Határtalan boldogság töltött el, amikor megértettem, hogy régi vágyam teljesült. És ehhez nem kellett se Brazíliába, se Afrikába utaznom. Így hát átgondoltam, mit is jelent számomra a misszió. Arra jutottam, hogy a misszió az, hogy szolgálatba állítom a tudásomat, képességeimet, erőmet ott, ahol hiány van abból, amit én adni tudok.

És ezzel elérkeztünk ahhoz, amit bizonyára sejtett már az Olvasó, hiszen a misszióról szóló cikkek mind ide szoktak kanyarodni: mindannyiunk előtt nyitva van az út, hogy misszióssá váljunk, sőt, feladatul adta nekünk az Úr Jézus, mielőtt felment a mennybe. És, mint látjuk, nem lehetetlen ezt megvalósítani. Sőt, lehet, hogy máris missziós munkát végzünk, csak eddig még nem tudatosult bennünk.

A misszió többek között arra való, hogy ne kényelmesedjünk bele az életünkbe. Ne gondoljuk azt, hogy elég, amit teszünk. Hirdetnünk kell az evangéliumot mindenkinek – vajon hogyan tudjuk ezt megvalósítani? Az evangélium Krisztus örömhíre – megismertetem-e másokkal? Örömteli, szeretetteli viselkedésemmel Isten szeretetét sugárzom-e tovább szüleimnek, gyermekeimnek, munkatársaimnak, a többi embernek az utcán, a boltban? Milyen képességeim vannak, amivel segíteni tudok embertársaimnak hiányaikban? Észreveszem-e, mi az, ami hiányzik, igyekszem-e ezt a hiányt betölteni?

A misszió áldozattal is jár: sokszor le kell mondanom szabadidőmről, kedvelt elfoglaltságomról. De hát ez van: ez a feladatunk, nem kényelmeskedhetünk. Akkor ugyanis az fenyegetne, hogy csak önmagunkra figyelünk, egyre kevesebb kedvünk lesz másokért élni – és így elveszítjük a Jézussal való igazi kapcsolatot is, aki földi életében fáradhatatlanul törődött mindenkivel, aki őt látni, hallani szerette volna. Mi is vállalhatunk karitászmunkát, beteglátogatást, vigyázhatunk a szomszéd gyermekére, amíg szülei haza nem érnek a munkából, beszélhetünk unokánknak Jézusról, ha a szülei nem tennék, és imádkozhatunk bűnbe, bajba került testvéreinkért…

De mit tegyen az, aki megöregedett, vagy betegség, erőtlenség köti otthonához, esetleg ágyához is? Nekik Lisieux-i Kis Szent Teréz lehet útmutatójuk, aki imádkozott a missziósokért és felajánlotta értük betegsége szenvedéseit. Rövid életében ki sem mozdult a kolostorból, mégis a missziók védőszentje lett. A missziós lelkület áttöri a kolostor vagy a betegszoba falait, és így is szolgálni, sugározni tud.

Állandóan éberen kell figyelnünk arra, tetteink indítéka nem változott-e meg. Könnyen azon kapjuk magunkat, hogy már nem Isten dicsőségét, hanem a saját dicsőségünket szolgáljuk, elismerésért küzdünk. Ha nem az Isten és az emberek iránti odaadó, önmagunkról elfeledkezni igyekvő szeretet vezet minket munkánkban, akkor „pengő cimbalom” lesz belőle és oda az értelme. S mindenekelőtt maradjunk mindig bizalmas imakapcsolatban életünk mozgatójával és céljával: Jézussal. Akkor sosem tévedhetünk el nagyon.

Missziósnak lenni kötelesség, ugyanakkor megtiszteltetés is. Tisztelettel kell közelednünk azokhoz, akikkel jót teszünk. Nem szabad elfelejtenünk, hogy Krisztust szolgáljuk bennük.

Minden Olvasónak kívánom, hogy érezze meg azt a boldogító nyugtalanságot, mellyel a Szentlélek noszogatja feladatok vállalására, önmagából való kilépésre, s találja meg azt a feladatot, melyre az Isten hívja. „Krisztus szeretete sürget minket!”

Pápai Zsuzsanna