Két új hivatással gazdagodott területünkön az anyaszentegyház, két helybeli fiatal állhatott a hívek szolgálatába. Velük beszélgettem néhány nappal ezelőtt.
— Jaczkó József vagyok, 1969. március 19-én születtem Ungváron, itt nevelkedtem, az 1. számú középiskolában érettségiztem. Az iskola befejeztével egy évig az ungvári műszergyárban dolgoztam, majd két év katonai szolgálat következett, mely után visszatértem korábbi munkahelyemre. 199 l-ben jelentkeztem az Egri Hittudományi Főiskolára.
— Hogyan fogant meg benned a gondolat, hogy pap legyél?
— A családunkból több görög katolikus pap is származik, de konkrétabb elhatározásra csak katonaság után jutottam.
— Volt-e valamilyen esemény, melyhez a döntésed kötődik?
— Különösebb dolog nem történt; engedtem egy belső meghívásnak, éreztem,hogy szólít az Isten.
— Hogyan teltek a főiskolai évek?
— Egerben tanultam, ahol négy év elteltével egy év hivatástisztázó szabadságra érkeztem Munkácsra. Ezután visszatértem a főiskolára, hogy befejezzem tanulmányaimat, közben fél év diakónusi szolgálatomat itt, Beregszászban töltöttem.
— Mit jelentett számodra a hivatástisztázás?
— Jobban beleláthattam az egyház belső életébe, Munkácson három hónapig a domonkosoknál voltam, ezen idő alatt rengeteg emberrel ismerkedtem meg.
— Hogyan fogadta a család a döntésedet?
— A hozzátartozók nem nagyon csodálkoztak, viszont annál inkább a barátaim — ők a mai napig sem értik e lépésemet.
— Miért lett egy műszergyári munkásból pap?
— Isten mindenkit hív, én is az Ő szavának tettem eleget. Szolgálni és vezetni szeretném azokat, akik hallgatnak az Úr szavára.
— Szulincsák Sándor vagyok, Ungváron születtem 1974. június 11-én, Szent Benedek napján. Tanulmányaimat itt kezdtem a 3. számú középiskolában, utána orvosi pályára léptem: 1989-ben jelentkeztem a Huszti Egészségügyi Szakközépiskolába, melyet 1993-ban sikeresen elvégeztem. Azt hiszem itt kezdődött az egész.
— Hogyan?
— Paskai László bíboros úr 1989 tavaszán látogatott első ízben Kárpátaljára, akkor láttam először hosszabb ideig püspököt, papot „teljes felszerelésben”. Itt ismerkedtem meg Hidász Ferenc atyával, valami miatt csak őt mertem megszólítani. Nagyon segítőkész volt, megadta az esztergomi címét, megbeszéltük, hogy majd levelezünk. Ebből persze nem lett semmi, hisz miről is írhatok én egy papnak.
Néhány hónappal később elmentem Huszton a templomba, s ott egy hasonló barna csuhás alakot láttam, mondanom sem kell — akkor a jelenlegi püspök, Majnek Antal atya szolgált ott. Úgy éreztem, valamit tennem kell, oda kell mennem hozzá. Felhívtam Ortutay Elemér atyát, akit lelki vezetőmnek tekintettem, ő részletesen elmondta, hogyan kell egy papnak köszönni, hogyan kell őt megszólítani, stb. Én szó szerint követtem az instrukciót: jelentkeztem Antal atyánál, köszöntem, mondtam, ki vagyok, mi vagyok, csak azt nem érkeztem közölni, hogy mit akarok, mert a majdani püspök azonnal beállított ministrálni. Persze fogalmam sem volt teendőimről, a sekrestyés bácsi az ajtóból mutatta, mikor mit kell hozni, önteni, vinni, csengetni. Ezután pedig szépen belejöttem a dolgokba, úgymond, jó úton haladtam.
— Mikor gondoltál először a papi pályára?
— Az első, ami megragadott, az a külső: nagyon jól nézett ki a ferences csuha, a reverenda, tetszett maga a templomi szertartás, az ünnepélyesség. Lassan az egész egy folyamattá vált: érezni kezdtem az egyszerűséget, a kedvességet, a szeretetet, ami ezekből az emberekből áradt. Először ferences, majd bencés, később betegápoló kamilliánus szerettem volna lenni. Végül pedig egyházmegyés szemináriumban kötöttem ki.
— Volt-e egy konkrét fordulópont az életedben a hivatásoddal kapcsolatban?
— Nem nevezném fordulópontnak, de az orvosi pályát nem találtam teljesnek: láttam szenvedni embereket, akik körül az orvosok is tanácstalanul álltak. Úgy éreztem, papként sokkal nagyobb szüksége van rám mindenkinek. Nem egy megvilágosodás volt ez, hanem inkább egyfajta vonzalom: olyan, mint a szerelem — körül lehet írni, de nem lehet megmagyarázni, a lényege és középpontja maga az Isten.
— Hogyan viszonyúit a család ahhoz, hogy nem lettél orvos?
— Az igazság az, hogy a konkrét döntést halogattam, csak néhány nappal a felvételi vizsgák előtt határoztam, és közöltem szüleimmel elgondolásomat. Talán ez váltotta ki a tiltakozó reakciót szüléimből — nem tudták elfogadni, igyekeztek rábeszélni, hogy próbálkozzam először az orvosi pályával, aztán majd meglátom… Egyszóval kitört a Vezúv: a barátomat felvették az orvosira, én meg vizsgázni sem mentem el — szüleim értem hozott anyagi áldozatait így „jutalmaztam”, hisz a felkészülésem, a különórák, mind-mind pénzbe kerültek. A tágabb családi kör is közölte, hogy ne hozzak szégyent a családra, sőt, néha keményebben is kétségbe vonták elmeállapotomat. Azóta lassan elcsitultak a viharok, olyannyira, hogy akik eddig veszekedtek rám, most érzem, hogy imádkoznak értem.
— Hol töltöd majd az elkövetkező időszakot, és mik a terveid?
— Most körülbelül februárig itt leszek valahol Kárpátalján, hogy pontosan hol, még nem tudom, aztán vissza kell mennem Egerbe, itt megírjuk diplomadolgozatainkat, aztán a védés következik. Terveim? Talán csak egy tervem és kívánságom van: Istennek tetsző legyek, talpon tudjak maradni, hogy jó diakónusa és jó papja legyek a híveknek.
— Köszönöm a beszélgetést.
Bekecs József