Interjú Béres István újmiséssel

Interjú Béres István újmiséssel

Június 16-án, szombaton a munkácsi Szent Márton Székesegyházban Majnek Antal püspök atya a hívek nagy örömére pappá szentelte Béres István diakónust, így még egy fiatal pappal bővült a Munkácsi Egyházmegye papjainak száma. Az örömteli eseményre szinte az egész egyházmegyéből érkeztek hívek, rokonok, barátok, ismerősök, akik imádságos lelkülettel adtak hálát Istennek az új lelkipásztorért. Ebből az alkalomból készített az Új Hajtás interjút Béres István újmiséssel.

– Talán már sokan megkérdezték tőled, hogy miért lettél pap. Ezzel a kérdéssel indítanám én is beszélgetésünket, hozzátéve: milyen események vagy körülmények hatására választottad ezt a hivatást?

– Szüleim nem voltak templomba járók, viszont nagymamám és déd-nagymamám vallásosak voltak. Az ő buzdításukra jelentkeztem elsőáldozási hitoktatásra és lettem elsőáldozó. Ezek után gyakran jártam templomba. Volt bennem vágy, hogy ministráljak, de nem tudtam, hogyan és kinél jelentkezzem. Szerencsére a hitoktatónőm, szinte megsejtve vágyamat, megkérdezte, hogy szeretnék-e ministrálni. Így az ő segítségével bekerültem a ministránsok közé. Nagyon megszerettem az oltár körüli szolgálatot, és jól éreztem magam a ministránsok csapatában, akikkel a szentmiséken kívül más alkalmakkor is találkoztunk, együtt voltunk.

– Gondolom, épp ebben az időszakban sejtetted meg Isten hívását a papságra….

– Így van. Igazából két tényező volt, ami által megszületett és erősödött bennem a papi hivatás, Az egyik, hogy ministránsként nagyon megszerettem a liturgiát, annak szépségét, és amikor csak tehettem, eljártam szentmisékre. A másik tényező az volt, hogy a ministránsok csapatából sokan, hozzám hasonlóan papok szerettek volna lenni. Persze közülünk nem mindenki lett pap, de akkoriban egymást erősítettük és beszélgetünk erről a vágyunkról. Sokszor megfogalmazódott bennünk az, ami egy miseénekben is elhangzik: „Uram, jő nekünk itt lenni”.

– Hogyan sikerült ezt a gyerekkori vágyadat megőrizned, hisz említetted, hogy a ministránsok közül nem mindenki lett pap?

– Nyilván, amikor kisministránsként eldöntöttem, hogy pap szeretnék lenni, még nem tudtam ezt olyan komolyan és felelősségteljesen kimondani, mint pappá szentelésem-kor. Hivatásom érésének volt egyfajta lefolyása. Sokat imádkoztam, kértem Istent, mutassa meg, hogy Ő is akarja-e, hogy pap legyek.

Ám krízis nálam is volt. Annak ellenére, hogy amikor a Nyíregyházi Szent Imre Katolikus Gimnáziumba mentem, már határozottan ki tudtam mondani, hogy pap akarok lenni, a gimnáziumi években ez a vágy elhalványult. Nagyon keveset ministráltam, és szentmisékre is ritkán jártam. Az imádságra sem fordítottam sok időt. De Isten akkor is megtartott engem, amikor sokszor szánt szándékkal kerültem az Ő társaságát. Hiszen annak ellenére, hogy ilyen válságban voltam, mégis jelentkeztem a szemináriumba. Az első szemináriumi évet Vácott kezdtem, ahol a korábbi lelkesedésem visszatért. A szemináriumban a tanulás mellett sok volt a kötelező imádság, ami belém nevelte a rendszeres és kitartó imagyakorlatot. Megértettem, hogy a kötelező közösségi imákon kívül a személyes imádságra is időt kell szánnom.

– Az újmisés jelmondatod: „Én veletek vagyok mindennap a világ végéig”. Menyiben tükrözi ez a szentírási mondat a terveidet, a programodat, amit a papi életedben valóra szeretnél váltani?

– Konkrét terveim vagy irányultságaim nincsenek, ami a papi feladatokat illeti. Szívesen foglalkozom fiatalokkal, idősekkel egyaránt. Igyekszem elsősorban Isten akaratát fürkészni, gyakran feltenni magamnak azt a kérdést, hogy mi a célja az Úrnak velem, hisz a papság egy tág fogalom abban az értelemben, hogy milyen sokféle feladatkört foglal magában. Nem akarom a saját terveimet és elképzeléseimet Istenre erőltetni. Azt viszont szeretném, ha egész papi életemet és munkásságomat ez az újmisés jelmondatom járná át. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy igyekszem magamban és másokban is tudatosítani, hogy Isten velünk van. Nem csak a templomban, nem csak a szentmiséken, hanem egész nap, mindig és mindenütt, az élet minden pillanatában. Akkor is, ha jót teszünk, akkor is, ha vetkezünk. És akkor is, amikor látszólag minden jel arra mutat, hogy elhagyott minket.

B.Sz.