Jacques Maritain: A HIT ÚTJAI

175

III. Az igazolás elsőbbsége az igazsággal szemben
A korunkra jellemző értelmi működés másik vonása természetesen következik az elsőből: az igazolás elsőbbségének nevezném ezt az igazsággal szemben. Fontosabb számunkra, hogy igazoljuk az általunk gyártott szimbólumok és jelek érvényességét, minthogy tápláljuk magunkat azokkal az igazságokkal, amelyeket ezek a jelek megmutatnak. Vajon számos kortárs filozófus számára nem vált-e gyanússá maga ez a szó: igazság? Értelmünk valójában alig törődik az igazság, és még kevésbé a lét gyönyöreivel és csábításaival, inkább megijed ezektől; megreked az igazolásnál, ahogyan megrekedt a jelnél.
Milyen következményekkel jár a hívő számára ez a szellemi beállítottság? A hit tanúságtételen nyugszik. Nos, a föntebbiek szerint a hívés sosem fogja azt jelenteni számunkra, hogy biztosak vagyunk valamiben, mintha láttuk volna, hitelt érdemlő tanúságtétellel megerősítve. A hit azt fogja jelenteni az ilyen ember számára, hogy igazolja, miszerint valamely hitelt érdemlő tanúságtevő előterjeszt egy bizonyos dolgot. Meghagyja az előterjesztő felelősségét, a dolgot biztosnak ítéli, anélkül, hogy elkötelezné magát annak igazsága mellett. Nos, ez a történelemtudomány esete, nem pedig a hité. Mert a hitben elkötelezem magamat a hallottak igazsága mellett, biztosabb vagyok benne, mint saját magamban, mert azt maga az Első Igazság mondta nekem az Egyház közvetítése által, amely itt csupán eszköz, a kinyilatkoztatást átadó eszköz, amely maga is hit tárgya: „id, quod et quo creditur” (amit, és ami által hiszünk).
„Három dolog van – írja Szent Tamás -, ami elvezet minket a Krisztusban való hithez: a természetes ész, a törvény és a próféták tanúsága, valamint az apostolok és követőik tanítása. De amikor egy embert így, szinte kézen fogva elvezettek a hithez, elmondhatja, hogy ő nem valamelyik előző indíték miatt hisz: se nem a természetes ész okán, sem a törvény tanúskodása miatt, sem pedig az emberek prédikálása miatt, hanem egyedül és kizárólag magának az Első Igazságnak az okán. Az Istentől belénk öntött fénytől ered a hit bizonyossága.” (In Joan. IV. lect. 5, a. 2.) így, aki a hit kegyelmét befogadja, szívében az Atya hangját hallja, a lumen fidei, a hit természetfölötti fénye által megvilágítva egy és ugyanazon mozgással kapcsolódik az Egyház által előterjesztett tárgyi igazságokhoz, s kötődik teljesen egy kifejezhetetlen személyes kapcsolatban Istenhez, az Első Igazsághoz, és veti magát a megváltó Krisztusba.
Vannak azonban olyan hívők, akiknek a hite kizárólag abban áll, hogy elfogadják, amit az Egyház tanít, az Egyházra hagyva a felelősséget, anélkül, hogy elköteleznék magukat a kalandban. Ha kérdezősködnek afelől, amit az Egyház igaznak tart, ez azért történik, hogy felvilágosítást kapjanak a kellőképpen igazolt formulákról, amelyeknek elfogadását kérik tőlük, nem pedig azért, hogy beavatást nyerjenek abba a valóságba, amelyet megismertetnek velük. Isten mondott dolgokat az Egyháznak, az Egyház a maga módján mondja azokat nekem, ez a dolga, s én minden további nélkül aláírom a nekem mondottakat, és mennél kevesebbet gondolkodom felettük, annál nyugodtabb vagyok. Szenesember hitem van, és dicsekszem vele. Végeredményben az ilyen hit egyáltalán nem lesz ismerés, hanem csupán engedelmesség, ahogy azt Spinoza akarta, így nem az Első Igazságnak hiszek (aki az Egyház által előterjesztett egyetemes igazságok által el akar mélyíteni magában). Hiszek az Egyháznak, mint elkülönített működőnek a tanúságában, hiszek az apostolok tanúságának, elválasztva az Első Igazság tanúságától, melyet ők hallottak, mely azonban nekem nem mond semmit. Emberek tanúságának hiszek. De hol van akkor a természetfölötti hit? Itt is az a mód, ahogyan az értelem szerepet játszik a hitben, gyakorlatilag kiüresíti a hitet. Itt is olyan értelemmel van dolgunk, amely a maga általános működési módján visszautasítja a látást; és amely ezáltal a hit gyakorlásának feltételeit torzítja el. Mert a hit, amely hisz és nem lát – a kegyelemtől mozgatott akarattól függően -, az értelemben lakozik, aminek törvénye a látás. Innen adódóan a hit lényegéhez tartozik, hogy ne nyugodjon meg, hanem egyfajta feszültséget, egyfajta nyugtalanságot, törekvést hordozzon, melynek majd a látás vet véget. Credo ut intelligam. (Hiszek, hogy értsek.) A hit lényegénél fogva lendület a látás felé, ezért kívánja tőlünk itt lent, hogy kinyíljunk a kontemplációban (elmélkedés, gondolkodás, szemlélődés). Kívánja, hogy a szeretet és a lelki adományok révén fides oculata (látó hit) legyen. Kívánja a megtapasztalását annak, amit „homályosan és tükörben” ismer. A hitnek valójában soha sincs bezárva a szeme. Kinyitja azt a szent éjszakában; s ha nem lát, az azért van, mert a fény, amely betölti ezt az éjszakát, túlságosan tiszta egy olyan tekintet számára, mely még nem hasonult az istenséghez.
Pontosan azért, mert a hit az értelembe öntött természetfölötti erény, nem meglepő, hogy azok az esetleges módok, amelyek szerint az értelem az emberi fejlődés egy-egy pillanatában működik, igyekszenek magát a hitet a maguk gyakorlati feltételeihez igazítani. Az imént mondottaknak megfelelően inkább nyomorúság, mint nyereség az, amit az értelem korunk jellegzetes működési módjától kap. Egy pap barátom mondta, hogy gyóntatási tapasztalata szerint számos esetben azok a hittel kapcsolatos kételyek és bizonytalanságok, melyeknek nem sok köze van a hit valódi megpróbáltatásához, rávilágítanak a modern értelmi működés azon jegyeire, melyeket igyekeztem felvázolni. Benne fölmerült a kérdés, hogy vajon ezeknek az embereknek volt-e valaha is-valódi hitük. Bármint legyen is, nyilvánvaló, hogy a hívő szellemnek manapság újra fel kell kapaszkodnia a lét ismeréséről leszokott értelem meredélyein. Kétségkívül lehetséges, hogy a hősies hit tisztább és fennköltebb lesz a vele ellentétes általános szellemi közegben. Természetes, hogy a hit a maga normális működéséhez megkívánja, hogy olyan értelemben éljen, amely megtalálta a maga rendes közegét. Az az értelem, melyet kizárólag a technológia és a jelenségek tudományának szellemi követelményei szerint alakítottak, nem lesz normális közeg a hit számára. A természetes értelem, amely a közgondolkodásban működik, spontán módon a létre irányul, ahogyan rendszerező és reflexív módon a filozófia is. Soha nem volt nagyobb szüksége az embereknek a filozófia, a metafizika, a spekulatív (elmélkedő, szemlélődő, töprengő) teológia szellemi légkörére, mint korunkban! Kétségtelenül azért van olyan nagy félelem ezeket illetően, s ezért fordítanak olyan nagy gondot arra, nehogy „megrémítsék” velük az embereket. Mégis, ezek jelentik az egyedüli lehetőséget arra, hogy az értelmet visszavezessük a maga természetes, mélyreható működéséhez, s összhangba hozzuk útjait a hit saját útjaival.

Fordította és a szerkesztőség rendelkezésére bocsátotta:
Dabóci Mária, Körömről