Kárpátalja Budapesten

Budapesten, 2017. február 5-én, böjtelő havának első vasárnapján a 10.30-as szentmisén várta Roska Péter atya a kárpátaljaiakat a Tömő utcai Béke Királynéja kápolnában. A hirdetésben úgy állt, hogy igény szerint minden hónap első vasárnapján megismételhető az alkalom.

Kisebb társasággal érkeztünk meg a Tömő utcai plébánia elé, bőven a mise előtt. Azon tanakodtunk, hogy vajon lesz-e ismerős a szentmisén. Az udvarba lépve régről jól ismert hangok csapták meg a fülünket. Ott álltunk az udvaron, első hittantanárunk öleléseibe préselve és somolyogtunk, hogy újra egymás felé sodort minket az isteni Gondviselés. Oldalra tekintettem és azt hittem, a múltba csöppentem, amikor a munkácsi kórust sok éven át vezénylő karnagyomat láttam. Olyan pici lettem hirtelen, amilyen nagyok voltak ők számomra az első találkozásunkkor. Ennek a kórusnak lettem később tagja én is. Ott voltak ők – és voltak ott barátok, ismerősök, cserkészek innen és onnan, csapiak, ungváriak, munkácsiak, beregszásziak, husztiak, viskiek, técsőiek, palágykomoróciak, aknaszlatinaiak. Sok helyről sokan – de még többen leszünk, mert jó egy közösséghez tartozni. Mert ez hiányzik sokunknak itt a nagyvárosban, ahol nem lehet egyedül senki, de azért mégis.

Mise után átmentünk a plébánia egyik termébe, ahol alig fértünk el, az összes kisszék is elfogyott, ugyanis a legfiatalabbak is velünk tartottak. Körbeültünk és bemutatkoztunk egymásnak, ki honnan jött, hogy került ide. A történetekben egy közös pont mindig volt – jobb jövő reményében indult útra az is, aki álmaiban se merte otthagyni Kárpátalját. Így indult el a nagymama, először csak segíteni az unokák körül, aztán ottmaradt, és jött a nagypapa is. Fiatal családok találták meg a helyüket, és a külhon már más értelmet nyert életükben. Valaki pedig a tanulás vagy jobb munkalehetőség miatt jött, de tudja, hogy haza már csak látogatóba megy.

Olykor nehezen jött a mondanivaló, mégis értettük egymást. Sokan egész hosszú utat tettek meg azért, hogy aznap ott lehessenek. És ez így szép, mert amit nagyon akarunk, azért feltétel nélkül cselekszünk. Vasárnap elkezdődött valami, amelynek minden hónap első vasárnapján részesei lehetünk. Abban maradtunk a végén, hogy a következő alkalommal mindenki hoz magával egy új arcot. Sokan vagyunk itt.

Egy számomra kedves személy gondolataival zárom a beszámolót:

„Köszönjük, Uram, hogy megadtad nekünk azt az örömet, hogy az otthoni kedves arcokat újra láttuk; hogy nem hagyod el azt, aki a Te ölelő és segítő karodban keres menedéket-otthont. Mert haza csak egy van! De az otthont nekünk kell megteremtenünk: ott, ahol épp vagyunk. Áldd meg ezt a csapatot, s vezesd közénk, aki még „árva” nélkülünk.

Péter atya, Neked is köszönjük, hogy felvállaltál bennünket, akik szinte már földijeid vagyunk. Áldja az Úr minden segítő lépésed, s légy nekünk is pásztorunk.”

Ilni