Nagyböjt

14

Aki Jézus Krisztushoz szeretné igazítani múló életét, tagja a Szentlélek él­tette közösségnek, az egyháznak. Ez annyit jelent, hogy élni akarja Jézus Krisztus életét, és folytatni az ő küldetését a saját és a nemzedékről nem­zedékre megújuló egész emberiség üdvözlésének szolgálatában.

Jézus Krisztus élete és műve a keresztény élet és küldetés alapja. Már az első Krisztus-hívő idők Isten dolgairól helyes beszédmódot kereső nem­zedékei is az idők végezetéig tovább élő Krisztusnak nevezik az egyházat. Ma mi vagyunk az egyház, nekünk kell magunkévá tennünk Krisztus életútját, és folytatnunk küldetését. Bennünk él tovább a világ Üdvözítője.

Minden évben ennek az életnek és küldetésnek részleteit idézi elénk a keresztény élet gondozásának eszköze, a nemzedékek hosszú sorát nevelő liturgikus év keresztény ünneplése. Szeretnénk, ha ebben az évben megtalál­nánk, s ha eddig is ismertük, most megerősítenénk az Isten egyházát éltető, Szendéikével való meggyőződéses és soha nem mellőzhető, hatékony együtt­működésünket, életünk és küldetésünk érdekében.

Elérkeztünk a Nagyböjt küszöbéhez. Ez a Húsvét ünnepét előkészítő, leg­régebbi időktől elsődleges negyven nap két feladat elé állít bennünket. Meg­emlékezünk Jézus Krisztus megváltó művéről, és megújulunk megváltott életünkben. így mi magunk közelebb jutunk az üdvösséghez, és mások előtt hatékony tanúságot teszünk reményünkről.

Mi a szerepe ebben a Szentléleknek, akire idén figyelmünk irányul, aki nél­kül nem maradunk meg az egyház közösségében? Ugyanaz, ami Jézus Krisz­tus életében volt – Krisztus „az örök Lélek által önmagát adta szeplőtelen ál­dozatul. hogy megtisztítsa lelkiismeretünket a holt cselekedetektől, hogy az élő Istennek szolgáljunk.” (Zsid 9, 14)

Biztosan nincs hibátlan, bűntelen élet a világon. Még inkább nincs, ha sze­rencsétlen időkben a bűn törvényesíteni akarja magát, és hamis lelkiismerettel babonázza meg a lelkeket.

Ezért hát nincs üdvösség, csak Krisztus bűneinktől megváltó áldozata révén. S ha mi vagyunk az egyház, a tovább élő Krisztus, az áldozat szelleme nem hiányozhat életünkből, sem Krisztushoz való hasonlóságunk, sem a mások üdvözítésének szolgálata érdekében.

Sajátos jelentése van az áldozat szellemének az emberiség történetében. Elég volt az értelem ébredése, hogy az ember fölismerje élete minden javá­nak tőle független eredetét. S ezért hálája kifejezésére szükségét érezte, hogy viszonozza az ajándékozó ismeretlen nagylelkűséget. Még inkább késztetve érezte magát, amikor, a kapott ajándékkal visszaélve, adósnak érezte magát. Ez a kettős belső tapasztalat gyújtotta meg kezdettől az áldozati oltárok tüzét – írja Prohászka püspök egyik elmélkedésében hogy az ember teljes oda­adása jeleként elhamvassza munkájának legtöbbre tartott javait.

Az ember hódolata, hálája és engesztelése azonban csak az emberré lett Fiúistenben, Krisztusban valósult meg a maga teljességében, a Golgotán, amikor az élet Uraként saját életét adta, hogy kiút nyíljon minden nemzedék számára az esendő és bukott életből is az új és maradandó életre.

Azóta Jézus Krisztus megváltó áldozata, melynek emlékét a legrészleteseb­ben őrzik az evangéliumok lapjai és az apostolok igehirdetése, arra sarkallja a Krisztust követő embert, hogy saját életében megőrizze az áldozat szelle­mét, kapott javainak odaadását Istennek az embereken keresztül, a jelen és jövő jobbá tételéért.

Itt a Nagyböjt, Jézus Krisztus megváltó művének emlékezetével és a mi Krisztust követő áldozatos életünk megújításával. Szeretnénk a szent negyven nap folyamán, a bennünk Krisztus életét éltető Szentlélek erejében, áldozatos lelkű és életű, küldetését hitelesen teljesítő, jobb kereszténnyé lenni.

Néhány gondolat hozzásegít ennek megvalósításához. Az áldozat mindig önkéntes lemondással jár. Ismerjük az Evangéliumot. Csak az lehet Krisztus tanítványa, aki le tud mondani önmagáról, azaz a saját egyéni, másokat figyel­men kívül hagyó önzéséről.

Nem kell agyafúrt, képmutató lemondásokat kiötölni. Tudomásul kell vennünk, hogy igényeink végeredmény­ben kielégíthetetlenek. A lemondás szellemét, mint az ál­dozatosság kezdetét alakítja ki, ha a megelégedettségre nevelem magam. Ha az életet, egészséget, tulaj­dont és minden ajándé­kot szem előtt tartó há­lára nevelem magam.

Lám, semmibe vesz- szük, hogy ötven éve nem háborúskodunk, hogy megszűnt gyarmati kiszolgáltatottságunk, lassan építhetjük a hol­napot.

Krisztus megváltó ál­dozatában engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig. Krisztushoz hasonlít majd minden időben az, aki meg tudja hozni az en­gedelmesség áldozatát.

Kinek? Mindig az Úris­tennek, akit az emberek jelenítenek meg szá­munkra, akik csak egymáshoz alkalmazkodva őrizhetik meg a szőlő­vesszők és szőlőtő kö­zösségét – Istennel és egymással.

Ebben sem kell meg­valósíthatatlan lehetősé­geket elképzelnünk. A családok életének em­beri boldogságot termő megőrzése az egymás iránti engedelmes kész­ségből fakad. Hitvesek, nemzedékek egymást kölcsönösen elfogadva az áldozat megváltó ere­jét hordozzák. Individualista korunk nyomorúsága a mindig másban hibát kereső, csak saját magát bálványozó engedetlenség és elmagányosodás.

Senki sem vonja kétségbe, hogy az emberhez méltó, az életet elfogadó-tevő engedelmesség az emberek szolgá­latát jelenti. „Ez tesz naggyá“ – mondta Jézus tanítványainak, amikor versengtek az elsőségért. Azóta megta­nulták már elődeink is, hogy ehhez és csak ehhez a szol­gáló elsőséghez ad erőt Isten Szentlelke az egyházban.

Hasonlók leszünk Krisztushoz, ha meggyőződünk róla: életünk valódi feladata a ránk bízottak tőlünk telhető szolgálata, kiszolgálása, kedvük keresése.

Egyedül egymás életének megkönnyítése a hétköz­napokban, saját feladataink megbízható teljesítése lehet, nemcsak elemi közösség, hanem az egész ország fel­emelkedésének záloga. Ha Krisztus Urunk annak is ma­radandó gyümölcsöt ígér, aki egy pohár vizet ad a szomjazónak, a szolgáló áldozatkészség jövőt teremt.

S végül is, ahol Jézus Krisztus nemcsak szolgálni jött minden embert, hanem életét is értünk adta, az áldozat szellemének nélkülözhetetlen része a kereszt volt és marad.

Nem kell keresni, mindig jelen van. A lelkületet kell keresni, amely felfogja a kereszt értelmét, melyből, Krisztus óta, igazoltan élet és üdvösség fakad.

Kempis Tamás írja Krisztus követése című művében, hogy életünk keresztekkel van telítve. A keresztet, a szenve­dést bele kell hát számí­tanunk életünkbe, mert ha nem így teszünk, akkor is lesz, de kínos teherként nehezedik ránk. A betegségek, si­kertelenségek, a balgaságunk ütötte sebek vagy a minket látszólag ok nélkül sújtó bajok hí­vőre és nem hívőre egyaránt ráköszöntenek. Csak Jézus Krisztus keresztjének üzenete, a Jó Hír teszi minden bi­zonnyal keserves terheinket ugyan nem könynyebbé, de élet- és üdvösségszerzővé a Gond­viselés jelen rendjében.

Itt a krisztusi élet és küldetés nagyböjti ideje. Templomainkban elénk állítják Istennek Fiát, aki az örök Lélek által önmagát adta szeplőtelen áldozatul, hogy az élő Istennek szolgáljunk. Ma mi vagyunk az egy­ház, a tovább élő Krisztus, akik az áldozatosság szellemében vállaljuk a lemondás, az engedelmesség, a szol­gálat és a kereszthordozás lelkületét.

Ebben számíthatunk Isten egyházat éltető és sokakat üdvözítő Lelkének erejére. így nem vész kárba a nagy­böjti idő, hanem meghozza termését.