Nursiai Szent Benedek, nyugat apátja

188
Nursai Szent Benedek

Olyan nagy volt, mint szent, mint szervező, mint történelmi személy, hogy már a kortársak előtt legenda lett. Nursiai Szent Benedek, avagy nevének jelentése szerint az “Istentől áldott”, a bencés rend alapítója, akit egyben az egész nyugati szerzetesség atyjának nevezhetünk, s miként Ábrahám, ő is sok népnek lett atyja. Életének részleteiről Nagy Szent Gergely pápa (550-564) Dialógusok című munkájának második könyvéből tudunk.


Szent Benedek 480 körül született az Appenninek között megbúvó ősi kis városkában, Nursiában. Ősei az előkelő Anicius nemzetségből származtak. Egy húgáról, Skolasztikáról tudunk, aki maga is szerzetes lett. A szülők elég jómódúak voltak ahhoz, hogy fiukat egész fiatalon Rómába küldjék tanulni, amely még az antik kultúra fényét mutatta, de már apostolok és vértanúk sírja is ékesítette. Az ott tapasztalt erkölcsi romlottság és a zavaros politikai helyzet miatt – még mielőtt tanulmányait befejezte volna – Benedek otthagyta Rómát, s a kis Effide városába ment. Itt a templom papja mellett élt, és valószínűleg teológiai tanulmányokat folytatott. Egy csoda – dajkája széttörött cserépedényének összeforrasztása után – szentként kezdték tisztelni. Benedek veszélyeztetve látta alázatát, így elhagyta a várost, s egy kis folyó völgyében remeteéletet kezdett egy barlangban, pár kilométerre Néro császár villájától.

A mai modern ember védekezik a magány és elmagányosodás, mint valami életveszély ellen. Benedek korában, amikor az egész régi világ összeomlott, sokak számára nem volt más kiút, mint otthagyni mindent: a magányból menedék lett. Benedek rendkívül érett volt lelkileg, nemcsak el tudta szánni magát a magányba vonulásra, de meg is tudta valósítani. Remeteségében hatalmas kísértéseket élt át. Ezeket azzal tudta legyőzni, hogy egy tövisbokorba vetette magát. Remeteéletét szigorú aszkézis jellemezte. Szétfutott róla a hír az egész hegyvidéken, és a zord környék egész sor völgye benne találta meg a maga “remetéjét”. Noha nem volt pap – egész életében nem lett azzá -, messze környéknek lett vezetője a keresztény életben.

Hírneve miatt a hanyatlásnak indult Vicovarói sziklakolostor lakói meghívták apátjuknak, de az elkényelmesedett szerzetesek elviselhetetlennek érezték szigorú követeléseit, buzgalmát és csendes lényét, amely állandó szemrehányást jelentett számukra, így végül meg akarták mérgezni.

Ettől ismét egy csoda mentette meg: az áldás keresztjelére széttörött a méregpohár. Ekkor Subiaco mellett, egy barlangban teljes magányba vonult, és a tökéletes lemondást kereste.

Így átélhette a szerzetesség és a lelki fejlődés minden fokozatát. Egyre több tanácskérő kereste fel, tanítványok gyűltek köré, később előkelő rómaiak gyermekeiket is rábízták. Itt először tizenkét kisebb kolostort alapított, mindegyiket 10-12 szerzetessel. Nemsokára kialakult egy szerzetes település, amelynek kis kolostoraiban őszinte istenkeresők éltek. A közelben élő Florentius pap haraggal és irigységgel volt tele, látva a szent példamutató életét, s mérgezett cipót küldött neki. Benedek barátja, egy holló, mely minden étkezéskor csipegetett a szent kenyeréből, nem hagyta, hogy egyen a mérgezett kenyérből.

Megtapasztalva a szerencsétlen irigy pap további áskálódásait, Benedek végül néhány társával együtt otthagyta Subiacót. Talán azért is, mert közben megérlelődött benne egy új szerzetesség eszméje: a teljesen közös életé, az apátság gondolata.

Subiacóból Istennek benne lakó Lelke Monte Cassinóra vezette, erre a Róma és Nápoly között lévő, 500 méter magas hegyre, amely szimbólum lett a történelemben: “Isten hegyre épített városa”.

Míg Subiaco a világtól való elfordulás helye volt Benedek számára, addig Monte Cassinón az “építő ember” teljesedett ki benne. Itt írta a Regulát (Imádkozzál és dolgozzál!), amellyel sok más kolostornak, sőt később az egész nyugati szerzetességnek iránymutatója lett. Monte Cassino csakhamar az istenszolgálat iskolája lett. Kolostorának eszménye: önkínzás helyett a földműves gazdálkodás szerény, paraszti paradicsoma.

A Keresztelő Szent János és Szent Márton tiszteletére emelt monostor önellátásra rendezkedett be, arra, hogy gazdaságilag is lehetőleg önállóvá váljon: minden szükséges a falakon belül házilag megtermelhető és előállítható legyen. Mindez úgy hatott a szerzetesi életben, mint valami forradalom. Az újfajta szerzetesélet hamarosan felvirágzott, és valószínűleg még Szent Benedek életében újabb hasonló alapításokra került sor.

Szent Benedek nagy valószínűség szerint 547. március 21-én halt meg. A nyolcadik században rendelték el ünnepét, 1964. október 24-én pedig VI. Pál pápától az “Európa védőszentje” címet kapta meg. XIV. Benedek pápát nevének megválasztásakor nagyban befolyásolta a szerzetesség atyjának élete és munkássága.

Összeállította: Riskó Mariann

 

 

[vissza]