Reflexió két képben
2005. december 10-én Munkácson sokan részt vettünk a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház társulatának előadásán, Háy János A Pityu bácsi fia című darabjának ősbemutatóján. Az egyfelvonásos dráma a 70-es évek elején játszódik, ironikusan, ugyanakkor naturálisán tárja elénk az egyszerű, „tiszta” vidéki létből a főváros proletár-lakótelepére, Angyalföldre szakadt Pityu bácsi életének tragédiáját. A mű meglehetősen vegyes reakciókat váltott ki a hallgatóság körében. Alább közreadunk egy elgondolkodtató, továbblépésre késztető véleményt.
Nem „tetszett” az előadás; nem talált meg, -el, nem nekem szólt, nem volt számomra egészében igaz…
Nem azért, mert a darab szereplői bántóan ostoba és durva nyelvben éltek, hiszen ez mai világunkra, sajnos és sok esetben, jellemző.
Nem is azért, mert feltár néhány, a „kicsik”, sok mai szegényember kiszolgáltatottságát és kényszerű őrületbe hullását okozó külső-belső kényszert, Isten jóságába, em-berszeretetébe vetett bizalom nélküli életünk törvény-szerű meghasadtságát a mindennapokban, „e levegőtlen présben”, mert ez is igaz.
Hanem mert egyszerűen nem állt össze, mintha semmi és senki nem találta volna benne a „helyét”.
És viszont, ha a szerző és a színre vivők ilyen világot ismernek, akarnak láttatni, akkor meg nagyon is jól tették… Illeszkedik ahhoz a történetemhez, melynek díszletei lettek az előző nap az Ungvár felé vivő sztrádán halálra gázolt idős néni látványa, élénk forgalomban, a kissé közönyös decemberi ködben, majd az előadás utáni estében – még vége sem lenne az egésznek? — a hirte-lenül megérkezett csípős-fagyos téli szélben, gazdátlan állatként feltűnő embertársaim részeg, üvöltő üvegtörő-zúzó szenvedése… Igen: „hogy engedheti ezt meg az Isten? …büntetésből…” – cseng vissza a darab végéről, és: „Te tudnál ilyen lenni? Én nem. Én sem.”
De eszembe jut egy másik, nekem sokkal fontosabb darab, amelyben az „ez van” nyomasztó és borzalmas tényét, terhét és következményét Istene küldöttjeként elénk táró Izajás nevű mellék- és főszereplő alapállása egészen más. Ő is világosan látja az életét és igazságát megtagadó nép borzalmas pusztulását, mégis, megtört szívvel, egyedül a Mennyei Atya irgalmasságára hagyatkozva képes elhinni és meghirdetni szelíd és alázatos szívű Üdvözítőnk eljövetelét:
„Mert minden dübörögve menetelő katonacipő és vérben megforgatott ruha elégetésre kerül, tűz martaléka lesz.
Mert gyermek születik nekünk, fiú adatik nekünk; az uralom az ő vállán lesz, és így fogják hívni nevét:
Csodálatos Tanácsadó, Erős Isten,
Örökkévalóság Atyja, Béke Fejedelme. ”
íz 9,4-5
És ekkor már tudom, érzem és elhiszem, mert elhihe-tem, hogy ítélő szava jó helyről származik, mert Isten alkotása iránti „haragja”, ítélete sohasem a puszta kiábrándultság, félelem, magány és gyűlölet hangján szól hozzánk, hanem az ítélet szavával a szabadulás reményét, hitét és bizonyságát is megadja. Mert Ő valóban szeret, Q a Szeretet, aki minket, bűneinkben többé-kevésbé halottakat életre szerethet. És tudjuk, senki ember embert így nem szerethet…
Következésképp, a darab nekem is szól. így. Mert az evangéliumok Istene képes és akar jelen lenni gettókban és betegségben, minden emberi állapotban mint Szabadító, Gyógyító és Vigasztaló, Szent Fia által, és nem csak azokban a ritka pillanatokban, amikor „itt” is éppen minden rendben van.