„Szeressétek egymást jobban, mint eddig”

947

Beszélgetés Barsi Balázs atyával Barsi Balázs OFM, pap, szerzetes, a sümegi ferences rendház elöljárója, író március 16. és 18. között nagyböjti triduumot tartott a beregszászi Szent Kereszt Felmagasztalása Plébániatemplomban.

Ez alkalommal kérdeztük őt lelkigyakorlatának témájáról, a Húsvétról, a kereszténységünket fenyegető veszélyekről, valamint a Kárpátalján élő magyarok helyzetéről.

 

– Mi a fő mondanivalója Beregszászban tartott lelkigyakorlatának? Mit szeretne átadni az itteni híveknek?

– Az Élet üzenetét. Szent János evangélista, aki látta az Urat meghalni, ké- sőbb pedig találkozott a Föltámadottal, öregkorában az Élet megjelenéséről ír.
Jézus előtt is volt élet, de János apostol evangéliumában, melynek eredeti nyelve görög, két szóval írják le az életet: „biosz” és „dzoé”. Az első a bioló- giai életet jelenti, amely lejár, elfogy. A második egy örök élet, de nem ennek a földi életnek az örökkévalóságát jelenti, hanem egy más minőségű életet. És ez az Élet megjelent Krisztusban. Úgy néz ki, hogy a kereszténység valójában nem is egy vallás, hanem egy új Élet. Ha ezt mi, keresztények megértjük, akkor általunk több reménység jön a világba. Egy keresztényben olyan reménynek kell lennie, amely felülmúlja ezt a vilá- got. Szorult, nehéz helyzetben ebből a forrásból kell innunk. Egyébként azt hiszem, a nehéz helyzet mindig arra vilá- gít rá, hogy mi az, ami nem nehéz helyzet. Azt hisszük, hogy egy békében és jómódban élő ember jobb helyzetben van. Európában, ahol nincs háború, a lakosság fele depressziós. Mi bajuk van? Ha a jómódban nem kívánkozom az Isten után, akkor az a jómód egy csapás.

– Meddig lehet törekedni a jobb életkörülményekre, és mikortól kezdve káros? Hogyan találhatjuk meg a helyes egyensúlyt?

– A törekvéseinknek szeretettel kell párosulniuk. Ha a gyermekemnek, idős szüleimnek szeretnék ételt adni, ha a nagylányomnak, akinek éppen udvarolnak, veszek egy jobb ruhát, akkor tiszta szándékról van szó, benne van a másik szeretete is. Ez manapság gyakran kimarad Nyugat-Európában. Az anyagi dolgokat bele kell meríteni a személyes szeretetbe. Ha azért küzdök, hogy a családomnak jobb legyen, az szeretet.
Persze van ennek határa is. Ha ezt a küzdelmet túlzásba viszem, tönkremegyek, depressziós leszek, akkor a legnagyobb jót veszem el a családomtól: saját magamat. Ezért szükséges a megelégedettségre való nevelés. De az Úr megadja azt a bölcsességet, okosságot azoknak, akiknek szükségük van rá.

– Negyven napig készülünk Jézus feltámadásának ünnepére: böjtölünk, imádkozunk, keressük a csendet. Húsvétra mintha leszegényednénk lelkileg. Hogyan kell helyesen meg- ülni a Húsvétot? Van-e erre konkrét gyakorlat? Nem vész el az ember a sok evés-ivásban, vendégek fogadásában? Eszébe jut-e a Feltámadás öröme? Ha igen, ezt hogyan élje meg?

– Először is, amit nagyböjtben csiná- lunk, azt Húsvét után is lehet folytatni, csak elosztva, nem annyira intenzíven. Amit negyven nap alatt töményen meg- éltünk, azt azután életszerűen kell meg- élnünk. Másodsorban pedig valóban szükség van arra, hogy megtanuljunk örülni. Egyik könyvemben meg is írtam az öröm stációit, vagyis a húsvéti stáció- kat, melyekben a feltámadt Jézus egyegy megjelenésére emlékezünk. Az igazi húsvéti öröm nem csak a sok finom ennivalóval kapcsolatos, hanem a család békéjében nyilvánul meg. Jézus ezt mondja az apostoloknak: „Az én béké- met adom nektek” (Jn 14, 27). Tehát az öröm: egy csöndes, nyugodt kapcsolat az Úrral.

– Hogyan gondolja, mi veszé- lyezteti leginkább a mai keresztényeket?

– Az, hogy megalkuszunk a világgal. Annyira lezüllött a közízlés. Mi, papok félünk, hogy kevesen leszünk a templomban, ezért inkább állandóan a szeretetről beszélünk, de nem mondjuk meg, mit értünk rajta. Benedek pápa is mondta, hogy „Veritas in caritate”, azaz „Igazság kell, hogy legyen a szeretetben”, mert álszeretet az, amelyik kerüli az igazságot. Mi pedig kedvezünk a pogányoknak: úgy leszállítjuk a mércét, hogy ne vegye észre az Egyházba való belépését. Akkor azt gondolja, hogy itt ugyanúgy szabad mindent: szétrúgni a házasságot, abortuszt végezni, egyneműeket megáldani. Ezzel őket áruljuk el, mert Krisztus valami olyan bízott ránk, amit akkor tudnánk adni a pogá- nyoknak, ha már nincs kiút számukra.

Meg kell tisztulnunk, hogy bűnbánó kevesek egyházaként fogadjuk a többieket, mert ha a só ízét veszti, mire való? Fontos megértenünk, hogy értük kaptunk mi hitet. A mai embert ismerni kell, mert nyomorúságos. A mai ember nem gonoszabb, mint a régi, csak beteg. De ahhoz, hogy a kedvében járjak, nem fogom elhallgatni az igazságot. Nem leszek az igazság árulója azért, hogy behozzam őt a templomba.

– Mit üzen a kárpátaljai magyaroknak ebben a számukra nem könnyű helyzetben?

– Szeressék egymást jobban, mint eddig. Én a háború után születtem, 1946-ban. Szüleim és nagyszüleim megélték mindkét világháborút, és mindig ezt mondták nekem: „Kisfiam, azokban az időkben a karácsonyok felejthetetlenek voltak!” A falu jobban összetartott, egymást segítették az emberek. Persze a szenvedés brutálissá is tehet, de a keresztényeket és a jobb érzésűeket összehozza. Kevesebb van nekik, de a szeretet növekszik. Amire pedig szükségük van, arról majd az Isten gondoskodik.

Minden nap fogok értetek imádkozni. A könyörgésekben minden nap a békesség adományáért könyörgök. A Jó Isten áldja meg kárpátaljai testvéreinket!

Az interjút készítette:
Bundáné Fehér Rita

Előző cikkIfjúsági találkozó a Felső-Tisza-vidéken
Következő cikkAnyaság gyermekkel és gyermek nélkül