Scalabrini szellemében

„…Kőbánya-Kispesten felülsz a 82-es buszra, s amikor derékszögben jobbra fordul, és átszeli az Üllői utat, az első megállónál le kell szállnod.” Mindössze ennyi információvá a tarsolyomban indultam útnak Roska Péter atya meghívására Budapest irányába, az augusztus 4-11- ig tartó nemzetközi találkozóra.
A megállótól csak toronyiránt kellett mennem, a Pestszentlőrinci plébániára, ahová négy olasz, két svájci és egy német nővért, valamint egy tucatnyi olasz fiatalt várt már nagy szeretettel Gável Henrik atya (a helyi káplán) és Roska Péter atya, a két szervező. A fogadásra a helybéli fiatalok is összegyűltek, míg este 9-re, bonyodalmak közepette, minden meghívott megérkezett.
Ez az este ismerkedéssel telt, a szervezők elmondták, hogy lényegében egy olyan találkozó megszervezése volt a fő céljuk, ahol a vendégek első kézből kaphatnak információt a helyi – főleg szegény sorsú – magyarok életéről, olyanokéról, akik az elkeseredettség küszöbén azt fontolgatják, hogy elhagyják szülőföldjüket.
A találkozón részt vevő olasz nővérek a szkalabriniánusok közé tartoznak. De milyen rend is ez? G.B. Scalabrini, észak-itáliai püspök (1839-1905) két – egy papokból álló és egy női – kongregációt alapított, amely a kivándoroltak vagy menekültek gondozására hivatott. Később, 196l-ben a női kongregáció Scalabrini szellemében újjáalakult. Lelkes, fiatal nőkből álló, kolostor nélküli, apostolkodó világi közösség lett, amely élete odaadásával saját maga tökéletesítésén és a világ megszentelésén dolgozik. Küldetése: mint kovász, hatni a különböző népek környezetében, és kísérője lenni minden idegennek és hontalannak. A nővérek elmondták magukról, hogy legfőbb hivatásbeli törekvéseikhez tartozik felismerni a hazájukat elhagyni kényszerültek sorsában nemcsak a problémát, hanem a lehetőséget is, hogy a Gondviselés útján különböző népek gyermekei találkozzanak egymás tiszteletében. Nincs rendi ruhájuk, egyszerű, hétköznapi öltözékben apostolkodnak, s kötelezik magukat a hármas fogadalomra. Több közös városnézést, kirándulást tettünk, közben megbeszéltük az aznapi evangéliumi részt, és hagytunk időt csendes elmélkedésekre, éneklésre is. Egy egész estét szenteltünk a helybéliekkel való ismerkedésre, más alkalmakkor az olasz fiatalok meséltek magukról.
Sok kérdést kapott a két svájci és a német nővér is.
E beszélgetések minden alkalommal más-más helyen zajlottak: a Budai vár környékén, Kismaroson, Szentendrén, a Margit-szigeten, a Nemzeti Múzeum kertjében, stb.
Nagy élmény volt a Tömő utcai plébánián Futó Károly atya vendégszeretetét élvezni. Csodálatos ráérzéssel, lényegre törően tudott válaszolni a vendégek által feladott olyan kérdésekre, mint pl. : „Mi a biztos jele annak, hogy az ember a keskeny úton jár?” „Hogyan mélyíthetjük el hitünket?” „Mi a hosszú lelkiélet titka?” stb.
Egy alkalommal egész napos kirándulást tettünk Kismarosra, melynek egyik fénypontja Lénárd Ödönnel, a gyémántmisés piarista atyával folytatott beszélgetés volt. Megrázó az életútja: 19 évet töltött börtönben, illetve a rá szabott 19-ből „ csak’1 18 és felet. És milyen csodálatos „szerencse”: szabadulása után pár nappal egy rákos eredetű szemölcsöt operáltak le az arcáról, ami fél év múlva már késő lett volna….
Börtönőrei előtt nagy táblákon volt kiakasztva „ hivatásuk” szlogenje: „Ne csak őrizd, gyűlöld is őket!”…
A közeli hegy egyik magaslatán, ahonnan gyönyörűen látszott a Dunakanyar, a szabad ég alatt mondott misét Péter atya, majd este, a plébánia kertjében került sor arra a beszélgetésre, melynek témája Ukrajna, Ül. Kárpátalja volt. Örömükre szolgált, hogy a résztvevők reális helyzetképet kaphattak a Kárpátalján élő nemzetiségek problémáiról, örömeiről, jelenlegi helyzetéről Hajdú Olga huszti tanárnő és jómagam beszámolójából.
Olga Ukrajna és Kárpátalja történetéről, majd pedig a huszti egyházközösség életéről tartott igen érdekes és értékes beszámolót (el kell ismerni, kitűnő angolsággal. Péter atya fordított olaszra azok kedvéért, akik kevésbé értették az angolt).
Én röviden szóltam a vidékünkön kialakult lelkiségről, szociális munkáról és szülővárosomról, Beregszászról. Ezután éjszakába nyúló kérdésözön következett, legfőképpen a gazdasági helyzetről és a tömeges kivándorlás okairól érdeklődtek. Válaszaink lényege az volt, hogy megértessük: Isten nem véletlenül teremti bele az embert egy adott kultúrába, környezetbe, hanem azért, hogy ott álljon helyt, még akkor is, ha netán szegényebb másoknál vagy üldözött. Mert szegénynek vagy üldözöttnek lenni, ill. ezt az állapotot elfogadni: ez is hivatás (1. nyolc boldogság). Ami pedig a kivándorlás fő okait illeti, mondanivalónkat két fő ok megnevezésébe sűrítettük bele: 1. a jobb megélhetés reménye, 2. a még jobb megélhetés reménye ennek a kulcsa, magyarázata. Tartalmas együttléteink során lelkileg sokat épültünk, mi is sokat megtudtunk az olasz fiatalok (lelki) életéről, hallhattunk problémáikról, örömeikről. (Erre főleg a négyszemközti beszélgetések, séták adtak jó lehetőséget). Megtanultunk egy olyan éneket is, melynek refrénjét kis idő után már négy nyelven énekeltük: olaszul, angolul, németül és magyarul, A japán szöveg kiolvasására nem sokan vállalkoztak. A mindennapi szentmisehallgatás, közös szentáldozás, lelki beszélgetések összekovácsoltak bennünket. Az utolsó estén az olasz vendégek rukkoltak elő hazai ínycsiklandozó főztjeikkel, viszonzásul a helybéliek vendégszeretetéért.
Búcsúzáskor a nővérek reményüket fejezték ki, hogy a jövőben talán hozzánk is el tudnak majd látogatni, hogy az itteni közegben ismerkedhessenek meg a kárpátaljai emberek életkörülményeivel, a hazájukat elhagyni kényszerülők különböző rétegeivel, hogy így objektív képet alkothassanak helyzetünkről, és hazájukban még eredményesebben szolgálhassák Istent és embertársaikat a megélt tapasztalatok alapján.

Bárdos Péter Beregszász.