Számít-e a szemét?

Kisgyermekes anyukaként írom most ezeket a sorokat, és néhány élményemet szeretném megosztani a kedves olvasókkal. Kétéves kisfiámmal sétáltam nemrég a városban, ahol lakunk, és az úton szanaszét papírok hevertek: csokoládés, fagylaltos, cigarettás papírok. A gyerek is észrevette a szemetet és megszólalt: „Anya, a buta bácsi eldobta a papírt?”, és már nyúl is utána, hogy felvegye és a kukába dobja, ahogy tanulta. Nem szép dolog butának hívni egy másik embert, de tényleg buta viselkedés az, amikor valaki eldobja a szemetet az utcán. Főleg, ha az egy felnőtt. Sétálunk tovább, és egy másik anyukával találkozunk, aki épp a gyereke szájába tesz egy cukorkát. A cukorka papírját fogja, és egyszerűen begyömöszöli a mellettünk elhúzódó kerítés vasoszlopába, amit nem fedtek le, vagy a fedés már rég lekerült róla. Szóhoz sem jutok a megdöbbenéstől, hiszen a kisfiam is látja az „eseményt”, ha nem is figyel rá tudatosan, de a tudattalanjába elraktározza ezt a jelenetet, s egyszer majd azt hiszi, hogy ő is begyömöszölheti a papírt a vasoszlopba. Ha megtenné, nagy szidást kapna. De a nénit nem szidhatom meg, sőt, még nekem kell majd elmagyaráznom a fiamnak, hogy miért így viselkedett ez a felnőtt.

Sokszor szégyellem magam amiatt, hogy olyan szemetes a város, a környék, pedig soha nem dobok el szemetet. Időnként elgondolkodom, hogy mit tehetnék én, fiatal anyuka, aki szeretne tisztább környezetben élni, aki nem akar a gyerekének folyton magyarázkodni amiatt, hogyan kerül a szemét az utcára. Már nincs messze az az idő, amikor a fiam megkérdezi, hogy mások miért nem a kukába dobják a szemetet, és neki miért úgy kell tennie. A válaszom valószínűleg csak annyi lesz: Mert az embernek vigyáznia kell a környezetére, még akkor is, ha mások ezt nem teszik.

Mostanában bukkantam rá II. János Pál pápa 1990. évi nagyon fontos üzenetére a Béke világnapja alkalmából (január 1.), melynek címe: Az ökológiai válság: közös felelősségünk. Alcíme: Békesség a teremtő Istennel, békesség az egész teremtett világgal. Ez üzenet olvasása közben döbbentem rá, hogy bűnt nem csak közvetlenül emberek ellen tudunk elkövetni, hanem a természet, a teremtett világ, a környezetünk ellen is. Nem csak az emberek közötti viszonyban lelhetők fel óriási problémák, hanem az ember és a természet között is. Nincs harmónia, béke, és a körülöttünk eldobált szemét a mi közös bűneinket szimbolizálja. Azét, aki eldobja, és azét, aki ezt eltűri és nem szedi össze.

Az ökológia nem csak a nagyokon (politikusokon, gazdag embereken, magas beosztásban lévőkön stb.) múlik, hanem megvan a mi felelősségünk is kicsiben. János Pál így ír: „A környezeti felelősségtudatra való nevelés rendkívül sürgető feladat: felelősség önmagunkért, másokért, és a Földért magáért. Az oktatás nem gyökerezhet pusztán érzelmekben vagy üres kívánságokban. Nem szabad, hogy a modern világ visszautasításán vagy valamiféle „elveszett paradicsom” utáni homályos vágyon alapuljon. A felelősségtudat valódi oktatása együtt kell hogy járjon a gondolkodásmódunkról és viselkedésünkről szóló hiteles párbeszéddel. Az egyházaknak és vallásos testületeknek, nem-kormányzati és kormányzati szervezeteknek, valójában a társadalom minden tagjának pontos helye és szerepe van az oktatásban. Az első tanító maga a család, ahol a gyermek megtanulja tisztelni szomszédait és szeretni a természetet.”

Ha a kisfiam felnőtt korára az írás, olvasás, számolás, imádkozás stb. mellett megtanulja nem eldobni a szemetet, sőt, kukába dobni a mások által eldobottat, már tesz valamit a teremtett világért. Anyaként talán csak ennyit tehetek. De ennyit igenis tehetek. S azt hiszem, ez nem olyan nehéz.

II. János Pál pápa Assisi Szent Ferencet nyilvánította az ökológiával foglalkozók égi patrónusává: „Ő a teremtés sértetlensége iránti mély és őszinte tisztelet példáját kínálja a keresztények számára. Mint a szegények barátja, aki szeretetben élt Isten minden teremtményével, Szent Ferenc az egész teremtést – állatokat, növényeket, természeti erőket, sőt, Napfivérét és Holdnővérét is – meghívta, hogy együtt tiszteljék és dicsőítsék az Urat. Az assisi nincstelen tanúbizonyságát adja annak, hogy ha békében élünk Istennel, nagyobb készséggel fogjuk építeni a békét az egész teremtéssel is, ami elválaszthatatlan a népek közötti békétől.”

to