Szent Giuseppe Moscati, a nápolyi szegények orvosa

168

„Boldogok vagyunk mi, orvosok, ha nem feledjük, hogy a testekben halhatatlan lelkek vannak előttünk, akiket az evangéliumi parancsolat szerint úgy kell szeretnünk, mint önmagunkat. Ebben áll a mi elégedettségünk, és nem abban, hogy a fizikai betegségek gyógyítóiként üdvözölnek minket” – mondta Giuseppe Moscati nápolyi orvosprofesszor. „Egyetlen vágya volt, hogy teljesítse kötelességét, és teljes hűséggel megfeleljen hivatásának. Az orvos, aki hivatását apostoli területté, szeretetmisszióvá, önmaga felemelkedésének eszközévé tette, másokat pedig az üdvözítő Krisztusnak hódított meg általa” – méltatta őt 1975. november 16-án, boldoggá avatásakor VI. Pál pápa.

Giuseppe Moscati a dél-olaszországi Benevento városban született 1880. július 25-én egy jámbor, középpolgári, kilencgyermekes család hetedik gyermekeként. Édesapja Francesco Moscati bíró volt, akinek hivatali áthelyezései révén a család végül Nápolyba költözött. Giuseppe már itt kezdte el iskolai tanulmányait, később beiratkozott a nápolyi egyetem orvosi karára. Miután gyermekkorától megszokta a rendszeres, közös családi imát, a napi szentáldozáshoz járulást, az orvosi pályát is keresztény szolgálatként választotta.

Orvosi gyakorlatát a nápolyi „egyesített kórházak” (Ospedale Riuniti) asszisztenseként kezdte, ahol jó orvosnak és kiváló diagnosztának bizonyult. 1904-től a gyógyíthatatlan betegek (Incurabili) kórházában lett orvos, hét évvel később pedig annak főorvosa. A Vezúv kitörése után 1906-ban mozgásképtelen betegeket mentett a veszélyeztetett, végül leomló Torre del Greco kórházból. 1911-ben fáradhatatlanul foglalkozott azokkal, akiket megfertőzött a kolera. Ugyanebben az évben fiziológiai kémiából docensi címet szerzett, 1922-ben pedig általános klinikai orvostudományból, néhány évig a klinikai kémia tanszék vezetője volt. Az orvoslás terén elég korán tartott előadásokat a klinikán, 32 tudományos mű szerzője. Ezzel együtt azt vallotta, hogy nem a tudomány, hanem a szeretet változtatja meg a világot.

Tudományos munkája mellett ugyanis vallásossága és áldozatossága tette ismertté. Kórházi kollégáitól eltérően mély hitével, fáradhatatlan szolgálatával és önzetlen áldozatkészségével tűnt ki. Minden napját Istennel kezdte a reggeli szentmisében és szentáldozásban, és az isteni energia túláradó, kiapadhatatlan forrásként ömlött ki betegei iránti szeretetében. Az idősebb orvosok értetlenül figyelték, hogy a kötelező vizsgálatokon túl mennyi szeretettel közeledik a betegekhez, hosszasan elbeszélget velük.

A kórházban egyenrangúként kezelte tanítványait, kikérve a tanácsukat és véleményüket. „A beteg mellett nincs hierarchia – mondogatta. –Tanulni járunk mindannyian a beteg ágyához, mert a beteg a természet könyve.” Ahogyan arra is intett, hogy nemcsak a testet, hanem a lelket is gyógyítani kell: „Tudnotok kell, hogy akár egy gesztussal is enyhíthetitek a beteg fájdalmát, vagy egy helyes tanáccsal, néhány helyes szóval, öleléssel, nemcsak a rideg orvosi receptekkel. Érezzétek az isteni energiát, ami átmegy rajtatok. Meghallhatjátok a szív dobbanásait, a lélegzés ritmusát. Ha megtaláljuk ezt az erőt, felerősödhetnek az ösztöneink, segítenek a diagnosztizálásban.” Betegeinek nemegyszer azt tanácsolta, menjenek el gyónni, vagy legalább beszélgessenek el egy pappal, illetve figyelmeztetett a szenvedés értékére.

A kórházon kívül saját rendelője is volt, ahonnan reggelente kijárt a nápolyi szegények negyedébe, nemegyszer pénzt osztogatva orvosságra, élelemre. Bevételének nagy részét legszegényebb, nincstelen betegeire fordította. Számos családot ingyen látogatott, a pompeji árvaházban is gyógyított. „Mindenki szerette, de különösen szegényei, akiket fölkeresett nyomortanyáikon, reményt, vigaszt, fogható segítséget hozva” – méltatta VI. Pál pápa is.

A szegények orvosa végül elszegényedve, váratlanul és korán távozott az élők sorából, 1927. április 12-én. Nem volt még 47 éves. Temetésén egy idős férfi ezt írta a részvétkönyvbe: „Gyászoljuk, mert a világ elvesztett egy szentet, a beteg szegények pedig mindent.”

Tisztelete halála után is élő maradt, földi maradványait 1930. november 16-án a nápolyi jezsuita Gesù Nuovo dómba vitték (ide járt szentmisére). A sugárzó emberek e ragyogó példájáról film is készült A szeretet gyógyít címmel (rendező: Giacomo Campiotti).

II. János Pál pápa 1987. október 25-én avatta szentté. Ezzel ő lett az első XX. századi orvos, akit oltárra emeltek. Az egyház április 12-én emlékezik meg a szentéletű orvosról.

Összeállította: Riskó Marianna