SZENT MARTON ÉLETE

228

Márton Krisztus után 316-ban vagy 317-ben született Sabariában. Szülei jómódban élő pogányok voltak. Apja a római légió tisztjeként szolgált. A források tanúsága szerint édesapja és édesanyja valószínűleg szláv eredetű volt, bár egyes történetírók kelta származásukat is lehetségesnek tartják.
Márton apja jutalmul Itáliában földbirtokot kapott, így a család Itáliába költözött. Gyermekkorát Márton Ticinum (Pávia) városában töltötte. Alig 12 éves, amikor már azzal a gondolattal foglalkozik, hogy keresztény lesz, és remeteként éli le életét. Szülei akarata ellenére, azok belegyezése nélkül kérte felvételét a keresztények közé. A püspök kézrátétele a 12 éves Mártont hittanulóvá, katekumenné avatta. A pogány szülők nem nézték jó szemmel, hogy gyermekük az új vallást követi, igyekeztek ettől eltéríteni. Egy római rendelet értelmében a katonák fiainak be kellett lépniük a légióba, és ott meghatározott ideig szolgálatot teljesítettek vagy valamilyen hivatalt kellett vállalniuk. Márton 15 éves korában apja kívánságára jelentkezett katonai szolgálatra. Egy gyakorló lovascsapathoz került, mivel nagyon fiatal volt. 19 éves korában lett tényleges katona.
Szolgálatának éveiben magatartása példamutató volt, méltó egy katekumenhez. Mindig talált lehetőséget erények gyakorlására. A katonaéveiről szóló feljegyzések megemlítik szerénységét és szolgálatkészségét. Mint katona, kivívta társai megbecsülését.
Légióját Galliába (ma:Franciaország) küldték, ahol Amiensben teljesített szolgála tot. Az Amiensben töltött évek egyik eseményéről, amely még megkeresztelkedése előtt történt, minden életrajzírója megemlékezik. Különösen kemény tél volt Galliában, sokan meghaltak a nagy hidegtől. Márton minden ruháját elajándékozta a szegényeknek, csupán a rajta lévő ruhadarabok maradtak meg. Egy napon, késő este járőrszolgálatából hazatérőben di-dergő koldussal találkozott. Köpenyét kardjával kettéhasította, és az egyik felét a koldus vállára borította. Másnap álmában Krisztust látta abban a köpenydarabban, amelyet a fázó koldusra terített. Krisztus így szólt a fiatal katonához: „Márton, a hittanuló öltöztetett engem ebbe a köpenybe.”
339-ben, 22 éves korában keresztelkedett meg szolgálati helyén, Amiensben. A kereszténnyé lett fiatal katona parancsnoka kérésére még két évig szolgált a légió kötelékében.
Márton, miután elhagyta a katonaságot, felkereste a szent életű poitiersi püspököt, Hiláriust és felajánlotta neki szolgálatát. Hilárius kitűnő segítséget kapott Márton személyében, akit hamarosan diakónussá akart szentelni. Márton azonban alázatosságból méltatlannak tartotta magát erre a tisztségre. Az egyházi rangfokozatok legalsó lépcsőjén kezdte a szolgálatát, és csak később vette fel a diakonátust a poitiersi püspök kezéből.
Márton nem töltött hosszabb időt Poitiersben. Almában utasítást kapott, hogy térjen vissza szülőföldjére, Pannoniába, és ott hirdesse Krisztus igazságát. Szülei Itáliából már korábban visszatértek Sabariába.
A fiatal diakónus 355-ben hagyta el Poitierst. Útközben hirdette az evangéliumot, térítette a pogányokat. Pannoniáig számos viszontagság érte. Egy alkalommal rablók támadták meg, de látva bátorságát, nem bántották, sőt egyik támadóját meg is térítette.
Hazatérése után Sabariában megkezdte térítőmunkáját. Édesanyját is a keresztény hitre vezette és megkeresztelte. A hagyomány szerint az egykor a szombathelyi domonkos templom előtt álló kút vizével keresztelte meg. A kút helyén ma Rumi Rajki István szép Szent Márton szobra áll. Apja továbbra is a pogány hit követője maradt.
Missziós munkája szülőföldjén nem volt zavartalan. A 4. században erősen fellángolt az eretnek ariánus mozgalom. Az ariánusok a keresztény hitet bátran hirdető Márton ellen támadtak. Elfogták, megvesszőzték és elkergették Sabariából. Útját Itália felé vette, hogy onnan Poitiersbe menjen Hilarius püspökhöz. Útközben értesült róla, hogy az ariánusok
Hiláriust is elűzték Galliából. Márton Milánóban folytatta térítőmunkáját, de az ariánusok innen is elkergették, mint lázítót. Ezután magányba vonult. Egy szigetre ment. Tyúk-szigetnek nevezték azt a kietlen, kopár földdarabot, ahol másodmagával — egy buzgó paptársával — bűnbánó, szemlélődő életet kezdett. Élelmüket nagyrészt a szigeten található növények biztosították. Márton egy alkalommal — mivel nem ismerte jól a növényeket — mérges gyökeret evett, és halálosan megbetegedett tőle. Nagy fájdalmában Isten segítségét kérte, és betegségéből csodával határos módon felépült.
Szigeti magányában értesült arról, hogy Hilarius száműzetését Constantinus császár megszüntette, így a püspök visszatérhetett székvárosába, Poitiersbe. Márton 360-ban útra kelt, hogy Galliába menjen és Hilariusnak térítőmunkájában segítségére legyen.
Visszatérése után azt tapasztalta, hogy a kereszténység Galliában csak a városokban vert gyökeret, a falvakban továbbra is a pogány hit maradt az uralkodó. Az eredményes térítőmunkához segítőtársakat keresett. A Poitierstől alig két kilométernyire fekvő kis település, Ligugé környékén remeteségbe vonult. Sokan csatlakoztak hozzá, és követőivel hamar benépesült a domboldal. Márton összefogta, szervezte a remeték életét. Naponta közös imára gyűltek össze. Remetetársait és a keresztény hitre készülőket nap mint nap oktatta. Egy idő után felvette a szerpapi rendet, mert az egyház megkövetelte, hogy egy közösség vezetője diakónus vagy áldozópap legyen. Ligugében kialakult egy szerzetesi közösség, amely pontos szabályok szerint működött. Ruházatuk egyszerű volt, személyes tulajdonnal nem rendelkeztek. Imával és munkával teltek a napjaik.
Márton élete legfőbb céljának a keresztény hit terjesztését tartotta. Sokat utazott, térítette a pogányokat, egyházközségeket létesített, amelyek később vallási központokká váltak. A megtérített vidékekre elküldte tanítványait, hogy folytassák a keresztény hit megszilárdítását.
Életét csodák kísérték. Első csodája Galliában, a ligugéi kolostorban történt, ahol buzgó imával feltámasztott egy meg nem keresztelt hittanulót. Másik halott feltámasztását is feljegyezték a krónikák. Lupicinusnak — egy jómódú polgárnak — fiatal rabszolgáját támasztotta fel imájával. Apostoli buzgósága, példamutató alázata révén Gallia-szerte ismerték és tisztelték. Hilárius püspök, akit az egyház később szentté avatott, 368-ban meghalt.
Három év múlva, 371-ben Mártont Tours püspökévé választották meg. A püspöki hivatalt alázatossággal viselte, bár megválasztása ellen tiltakozott. Csellel hívták el szerzetesi közösségéből és szinte az egész Tours óhajára került a püspökség élére. Püspökként is egyszerű életmódot folytatott.
Márton szerénysége, egyszerűsége és az általa véghezvitt csodák következtében különös tiszteletnek örvendett. Az új toursi püspök székhelyén is a régi csendes életmódot kívánta folytatni. Eredménytelenül. Ezért elhagyta székvárosát, és Marmoutierben telepedett le, ahová csakhamar több fiatal szerzetes követte.
Márton új helyén folytatta hittérítő munkáját, járta a falvakat, lerombolta a pogány bálványokat, helyükön templomot épített. Sorra alapította a kolostorokat, amelyek szerzetesei szintén a kereszténység terjesztésén munkálkodtak. A kitartó apostoli munka eredményeként Márton püspök elérte, hogy a toursi egyházmegye területén egyetlen pogány falu sem akadt.
Lelkipásztori munkája nem szorítkozott csupán egyházmegyéje területére. Térített az angersi és lemansi egyházmegyékben is. Járt Normandiában, Picardiában és Flandriában is. Az írott források megtörtént tényként említik, hogy térítőútja során Chartrea környékén meggyógyított egy 12 éves néma leányt. Trierben is járt, átutazott Párizson, ahol ölelésével egy bélpoklost tisztított meg, Sens vidékén pedig imájával elhárította a jégesőt. Látogatásának egyik vidéke Burgundia volt. Ismert, hogy részt vett a bordeauxi zsinaton és Vienneben is időzött. Itt gyógyította meg Paulinusnak, a későbbi nolai püspöknek a szemét.
A püspök eljutott a császár udvarába is. I. Valentinianus nem akarta fogadni, megtiltotta, hogy színe elé bocsássák. Márton a tilalom ellenére is bejutott a palotába. A császár trónjából lángok csaptak ki, mire az uralkodó felugrott, a főpap elé sietett és kérését teljesítette.
Munkája mellett készült a nagy útra, várta halála közeledését. Nem a kedves marmoutieri kolostorban érte a halál, hanem vidéki munkája során Candesben, ahová az egyházközségben jelentkező viták elsimítására utazott. Visszatérése előtt gyengének érezte magát, tudta, hogy el kell hagynia szerzetestársait. Több napig magas lázzal feküdt hamuból készített fekhelyén. Nem engedte, hogy szalmából vessenek ágyat számára. Szép imával búcsúzott el az őt körülállóktól. Az Úr egy vasárnapi napon, 397. november 8-án szólította magához. Halálhíre futótűzként terjedt el, Gallia-szerte hatalmas részvétet váltott ki. Holttestét több város is magának követelte. Poitiers és Tours egyaránt azon volt, hogy ott helyezzék örök nyugalomra a püspököt. A holttestet éberen őrizték. A toursiak azonban az őröket kijátszották, és az ablakon kiemelték Márton földi maradványait. A Loire folyón csónakban vitték a székvárosba, Toursba.
A város előtti keresztény temetőben temették el november 11-én. Temetésére közel 2000 szerzetes érkezett Toursba, és hatalmas tömeg vett búcsút püspökétől, akit évtizedek alatt szívébe zárt. Sírja fölé tanítványa, Brictius kápolnát emeltetett.

(Szent Márton püspök halálának 1600. évfordulójára,
Szombathely)