Úgy segítsük az embereket, hogy ők is segítsék egymást

193

Beszélgetés Ulrich Zankanella ferences testvérrel

Immár sokadik alkalommal látogatott Kárpátaljára Ulrich Zankanella OFM testvér, a „Ferencesek Közép- és Kelet-Európáért” szervezet megbízottja. Először azt kérdeztük tőle, kit képvisel.

– A II. Vatikáni Zsinat után a ferences elöljárók úgy látták, hogy a fiatal egyházaknak (a régi missziós területeknek) segítségre van szükségük. Ennek jegyében alakult meg a Ferences Missziós Központ a Harmadik Világért, németországi székhellyel. Később, a politikai fordulat után a volt kommunista országokból is egyre több segélykérő levél jött az ott működő ferencesektől. A rend vezetői úgy látták, nem lehet eldönteni, a sok kérés közül melyik érdemel valóban támogatást, ezért megalakítottak egy központot, ahová a keleti blokk országaiból érkező segélykérések befutottak. Ennek a rendszernek a kialakítását bízták rám, azóta is ezzel foglalkozom. Nem én hozom a döntéseket: arról, hogy milyen kezdeményezéseket támogatunk és milyen formában, a rendi elöljárók konferenciája dönt. Az én feladatom csupán előkészíteni, és átlátható formában eléjük tenni a pályázatokat. Ugyanakkor az ellenőrzés, az ötletek megszűrése is a munkámhoz tartozik.

– Miért éppen a ferences rendet választotta annak idején?
– Középiskolás koromtól fogva nagyon szerettem Assisi Szent Ferencet. Édesapám szegény ember volt, talán ezért is éreztem úgy, hogy a szegényekért kell dolgoznom. 4 évet töltöttem Németországban, az említett Missziós Központban, sőt egy évet Sri Lankán is, hogy előkészítsem első ottani rendházunk megnyitását. Sajnos a kommunista kormányzat kiadott egy rendeletet, mely szerint minden külföldi egyházi személynek távoznia kell az országból. Ezután megpróbáltam turistaként visszatérni, azonban ezt sem tűrték sokáig, és kiebrudaltak az országból. Visszatértem Ausztriába, ahol Grazban egyetemi káplánként működtem. Később testvéreim úgy gondolták, hogy rám bízzák a rendtartomány vezetését. A provinciálisi szolgálat lejárta után a novíciusok nevelésével foglalkoztam. Ezután már a fent leírt feladatot végeztem, és végzem ma is.

– Hogyan került kapcsolatba Kárpátaljával?
– Provinciálisként sok kapcsolatom volt Magyarországgal – a magyar-osztrák „sógorság” régi hagyomány – így aztán, amikor Paskai bíboros úr ide küldte az első ferenceseket, mindegyiket személyesen ismertem már. Azóta is tájékozódom a munkájukról, több-évben meghív, hogy németül prédikáljak híveinek egy-egy nagyobb ünnepen.

– Mik a benyomásai az itt végzett munkáról?
– A kárpátaljai egyház – és vele együtt a Karitász – egyike azoknak az igen keveseknek, amelyek jól működnek, és ez bizonyára jó az embereknek. Szerintem itt a Karitász egyik legerősebb oldala, hogy élő kapcsolata van a gyökerekkel, azaz az önkénteseken keresztül a szervezet valóban elér a rászorulókig. Ezért aztán kívülről is könnyebb segíteni, hiszen látjuk, hogy van egy működő rendszer, amelyet megkereshetünk, és amelyben megbízhatunk. Mostani utamon láttam például, hogy Técsőn, Visken, illetve Királyházán milyen jól működik az élelmiszerek kiosztása. Az is tetszett, hogy majdnem minden plébánián vannak felelősséget is vállaló civilek, akik ötleteket is hoznak. Ez az együttműködés leghasznosabb módja. Egyébként úgy érzem, három olyan dolog van, ami fontos, hogy minden plébánián működjön: az első az eucharisztikus közösség az imádásban, a második – a hívek közötti szeretetközösség, melynek egyik megnyilvánulása a Karitász, a harmadik – a hit közössége, ami azt jelenti, hogy az idősebb korosztály átadja hitét a fiatalabbaknak. Sok helyen előfordul, hogy a paphiány miatt az eucharisztikus közösségre csak hetente, esetleg havonta egyszer van csak lehetőség – ha azonban a másik kettőt a hívek megvalósítják, nem fognak kárt szenvedni emiatt.

– Mi az, amin változtatnunk kellene az Ön tapasztalatai szerint, mi az, amit nem talál jónak?
– Nyíltan beszélek. Kicsit félek, hogy az emberek hozzászoknak a külső segítséghez, és előbb-utóbb természetesnek veszik. A plébániaközösségnek el kell gondolkodnia azon, hogyan szervezzék meg a segítséget úgy, hogy csökkentsék a külföldtől való függőséget. Ez egy nagyon fontos kérdés, az újjáépítésben is az. Segítsünk az embereknek, de ugyanakkor tőlük is várjuk el, hogy amivel tudnak, ők is segítsenek másoknak. Ez a gyakorlatban lehet például a munkájuk. Segítünk felépíteni a házadat azzal a feltétellel, hogy azután te is elmész, és építed a többiek házát.

– Mivel vigasztalná a sokat szenvedett hívőket?
– Ez most a tél volt, átvitt értelemben is. De közeledik a tavasz. Elkezdődhet a munka. Minden földműves új vetést és új aratást várhat. Ha ki tudunk lépni a saját kicsi körünkből, és tudunk másokkal együtt dolgozni, lesz új aratás, és lesz új élet is.

Bekecs József