A tevékeny szeretet gyógyítja a sebeket, az üres szavak csak növelik a fájdalmakat.”

69

(Adolf Kolping)

Sajnálattal és megdöbbenéssel hallgattuk több héten keresztül, hogy a Tisza, a Latorca, az Ung és a Borzsa hatalmába kerítette szinte egész Kárpátalját. Sok ember egyik percről a másikra hajléktalanná, nincstelenné vált, sőt, volt, akitől a legdrágábbat vette el – az Életet.
Több kétségbeesett ember napok óta mást nem is tud mondani, csak állandóan azt kérdezi – MIÉRT? Miért kellett mindennek megtörténnie? Nem tudjuk, s nem is a mi feladatunk, hogy válaszoljunk rá. De ez egy intő jel, hogy rádöbbenjünk, milyen parányiak, milyen tehetetlenek vagyunk.
Lehet pénzünk, hatalmunk, de mindez egy pillanat alatt szertefoszlik. A víz nem válogat. Mindent elsöpör! Mindegy neki: szegény vagy gazdag, gyermek vagy idős. Annak mindenki egyforma. Házak százai omlottak kártyavárként össze, családi fészkek, amit az emberek nehéz verítékkel, sok nélkülözés árán építettek szeretteiknek.
Kismamák maradtak hajlék nélkül, akik ma még a szívük alatt hordják gyermeküket. Gondosan kimeszelt házba várták az újszülöttet, a kelengyét is előkészítették. De ezt mind elvitte az ár. Ma meg ki tudja, hova viszi, mibe öltözteti, kinek a bölcsőjébe fekteti azt a kis jövevényt, akinek fogalma sincs édesanyja bánatáról, fájdalmáról.
És az idősek, akik azt mondták, hogy becsülettel felneveltem gyermekeimet, kirepültek a családi fészekből, most már nyugodtan megpihenhetünk öreg napjainkra otthonunkban…
Egymás önzetlen segítségére talán még soha nem volt nagyobb szükség, mint most. Jó volt hallani, hogy akadtak férfiak, akik elindultak, s felkeresték a bajba jutottakat, hogy segítsenek kimenteni a romok közül a még menthető dolgokat. Nem nézték, ismerős-e, barát-e vagy ismeretlen…
Segítenünk kell! Félre lehet tenni a családi ünnepet, a tanulást, a munkahelyet meg még ki tudja, mi mindent, mert vannak, akik a mi segítségünkre várnak. Segítenünk kell! Segítsünk testvéreinknek Krisztusban, mert egy nagy család vagyunk, ahol mindenki számít. S ha minket nem bántott a víz, biztosan azért, hogy kinyújthassuk segítő kezünket. Azokat az időket éljük, amikor nem várhatjuk a segélykérő hívást, hanem elébe kell mennünk.
Advent van — a nagy várakozás időszaka. Gondoljunk csak a Szent családra, amikor szállást kerestek. Számtalan ház ajtaján kopogtattak be, mindhiába. Mindenki elutasította őket, segítségnyújtást, befogadást hiába vártak, pedig Mária már igen előrehaladott állapotban volt. Az emberek mégis ki tudták mondani azt, hogy NEM! Milyen kemény szó is ez, milyen bántó, milyen kétségbeejtő. Mikor segítségért nyújtom a kezem, és nem fogja meg senki.
Ezek után szerényen feladták a szálláskeresést, és inkább az istállót választották. Pedig a Megváltó születésére készültek.
Vajon mi is ilyen elutasítók lennénk, ha hozzánk kopogtatnának be? Vajon beengednénk-e az idegent? De talán nem is kéne megvárnunk, hogy kopogtassanak. Nyissuk ki előre az ajtót, hogy merjenek kérni. Hány meg hány ember maradt hajlék nélkül, vajon elég nyitottak vagyunk befogadásukra? Vajon meg tudjuk-e osztani azt a keveset, amink van, azzal, akinek még tegnap volt, de mára már semmije sem maradt.
Igen jó érzés volt hallani a hírt, hogy több magyarországi család befogadott árvízkárosult gyerekeket. Igen hálásak vagyunk nekik az önzetlen segítségért. De mi, itthoniak vajon mindezt nem tudnánk megtenni? Nem tudnánk magunkhoz venni bizonyos időre családokat? Hiszen ilyen bajban jó, ha együtt maradnak kicsinyek és nagyok. Több erőt meríthetnek egymástól az újrakezdéshez.
Próbáljuk meg megosztani embertársainkkal családi fészkünket, asztalunkat.
P.K

Jézus Krisztus megmondotta, hogy ha közömbösen mégy el szenvedő testvéred mellett, nem nyered el az örök életet
Ha tudjuk azt, hogy vannak, emberek, akik,éhen halnak, nyomorúságos kunyhókban laknak, vagy hajléktalanok, munkanélküliek, vagy éhbért dolgoznak, mankakörülményeik rabszolgái, analfabéták, járványok által sújtottak, elhagyatott öregek… stb.,
ha mindezt tudjuk és semmit sem teszünk, annyi mintha Isten előtt saját kárhozatunkat írnánk alá.

Michel Quoist