„EHE A KENYERNEK, ÉHE A SZÓNAK…”

732

Az élet újabb jelei mutatkoznak meg a Felső-Tiszavidék közösségében, Rahón, az új kenyér ünnepét követő hetekben. A cím már utal is arra, hogy a legégetőbb szükség ma Kárpátalján a kenyér hiánya, pontosabban a megélhetés gondja, és emellett – különösen Rahón és környékén – az anyanyelv érvényesülésének hiánya is.

Mind a kettőnek bizonyos fokú pótlására törekszik az a kis magyar közösség, amely létéért küzd a nehézségekkel szemben. Fizikailag is, hiszen, mint Ukrajna minden polgára, nehezen küzd meg a megélhetés nehézségeivel, de szellemi értelemben is, hiszen évtizedek óta a magyar nyelv ápolására, ébren tartására csak egyesületi szinten, illetve az Egyház liturgikus életében élt – „éldegélt” – a magyar nyelv Rahó magyarsága számára.

Ezért volt különösen szép nap a rahói magyar közösség számára augusztus 31-e. Majnek Antal püspök atya érkezése s a hívek nagyon szép számmal való megjelenése jelezte, hogy csendes, de fontos üzenetet hordozó nap ez Rahó katolikus közösségének életében.

Az Új Kézfogás Alapítvány segítségével és a helyi Karitászszervezet áldozatkészsége nyomán Karitász-pékséget szentelt és nyitott meg a Főpásztor. A többségében gyermekek és fiatalok részvételével mondott imádság, a szertartáson belül elhangzó evangéliumi részlet a kenyérszaporítás csodájáról jelezte: az erőfeszítések a kenyér megszaporítására a szó természetes értelmében is gyümölcsöt hoznak. A pékség a szegények szolgálatának fontos eszköze lehet Rahón, és ezt a szolgálatot, a kenyér átnyújtását az éhezőknek, evangéliumi szellemben kell vállalnia minden keresztény közösségnek. Meggyőződéssé és gyakorlattá kell válnia az őskereszténységre is jellemző lelkületnek: „Az éhezővel oszd meg kenyeredet…!”

Legyen hála a lehetőségért mindazoknak, akik fontosnak tartották ezt, odafigyeltek és segítették ezt a kezdeményezést.

De a másik éhség, az anyanyelven kimondott szó utáni vágy is kielégítést kell, hogy nyerjen. Sok évtized után Rahó magyar közössége meghatódott szívvel gyülekezett a zsúfolásig megtelt templomban, hogy Majnek püspök atya vezetésével hálát adjon az Úrnak és a Szentlelket hívja, hogy kiáradjon tizenöt csillogó szemű gyermekre, és mindazokra, akiknek a számára ez a 15 csillogó szempár üzenetet hozott. A Szentlélek minden iskolás, minden pedagógus – és így Rahó minden családja – számára hívatott, de mégis különleges üzenetet hordozott ezen a napon az a fény, hogy több mint fél évszázad után – a rahói ukrán iskola keretén belül – ezzel a tizenöt gyermekkel újra magyar osztály indulhatott a betűvetés, az olvasás nehéz tudományának megtanulása útján. Bizony az imádság, az ének is jelezte: botladozik a nyelv, de szívből jön a szó Valóban a Szentlélek ajándékaira van szükség ahhoz, hogy a szívben megfogalmazódó szó a szájra tiszta magyarsággal jöjjön.

A Szentlélek pedig a tanévnyitó szentmise előtt és után is mozdított és mozdít lelkeket ennek a nemes célnak a megvalósításához. Kezek fogtak össze, pénztárcák nyíltak meg, hogy ez a kis gyermekcsoport érezze azt a megkülönböztetett szeretetet, amely a gyermek számára mindig természetes. Mi azonban, a velük és fölöttük imádkozó felnőttek, tudtuk, csoda történik most: a Lélek csodája. A gyenge emberi próbálkozást sokszorosan megújító Szentlélek csodája. A szemekben könnyek csillogtak, és meghatódottan állt ott a két pedagógus, akiknek személy szerint is szívük vágya teljesült be ezzel a nappal: Rahón magyar gyerekeket tanítani magyarul.

Csillapulhat hát az éhség a magyar első osztályban s a plébánián tovább működő felzárkóztató magyar oktatásban, a hittanórákon. Továbbviszik ennek a kis magyar közösségnek az életerejét azok is, akik Rahón kívül, de rahói szívvel tökéletesítik magyar nyelven tudásukat: Munkácson, a Beregszászi Tanárképző Főiskolán vagy Magyarországon készülnek arra, hogy ennek a nyelvnek és ennek a szellemnek – majdan – gyarapítói, továbbadói legyenek. Legyen érte hála Istennek, és legyen érte hála mindazoknak a társadalmi, egyházi vezetőknek, akik figyelik és fontosnak ítélik a magyar közösség életének és nyelve megtartásának sorsát.

„Éhe a kenyérnek, éhe a szónak…” – kezdtük elmélkedésünket. Isten kezébe tesszük mind a két célt és mind a két eszközt. Teremtse vele ő azt a csodát, amely szükséges ahhoz, hogy éljünk: fizikailag és a Szent István-örökséget hordozva egyaránt.

Juhász János rahói plébános.

Előző cikkMichelangelo: Az ember teremtése
Következő cikkA RÓZSAFÜZÉR