GYERMEKVÁLLALÁS

45

Tegnap este a férjem azzal jött Haza, hogy egy ismerős házaspár babát vár. Nagy örömmel töltötte el lelkemet ez a hír. Hiszen egy új élet fogant meg, megint többen leszünk. Ebben a családban ez nem az első, hanem a hatodik gyermek. Természetesen, nem gazdagok, ami a világi gazdagságot illeti. Nincs autójuk, villájuk, ékszereik sincsenek. Egyszerűek, tisztességesek, kétkezi, becsületes munkával keresik meg mindennapi kenyerüket. Igénytelenek. Igen, a földi javakkal szemben csakugyan azok. Ők más gazdagságra vágynak. Vágynak a mosolyra, a visszamosolygásra, a szeretetre, a másokon való önzetlen segítésre, vágynak az otthon egyszerű melegére. Vágynak Isten végtelen szeretetére! Lelkükben valószínűleg egyre nyitottabbak Isten felé. Hiszen másképpen nem indulhat el egy új élet.
Egyházközségünkben, sajnos, nem tolakodnak a többgyermekes családok. Betartják az „emberi normák” által elfogadott gyermekek számát. Egy vagy két gyermek az, amit normálisnak fogad el ez a társadalom. Vajon csakugyan nem akarnak vállalni a keresztény családok több gyermeket, vagy esetleg nem mernek? És itt most nem a rossz anyagi helyzetre gondolok, hanem arra, hogy hogyan fogadják a rokonok, ismerősök, kollégák, ismeretlenek. Úgy néz ki, manapság nem elég, hogy két ember elhatározza a családjában a többszöri gyermekáldást, hanem szembe kell nézni több, külső véleménnyel.
Leírnék egy történetet, amit magam éltem át.
Áldott állapotban voltam, úgy a nyolcadik hónap végén. Éppen a fogorvosi rendelő előtt várakoztunk, egy középkorú asszony meg én. Egy ideig szótlanul ültünk egymás mellett. Aztán a hölgy kedvesen, mosolyogva megszólított:
— Az első gyermeket várja?
Visszamosolyogtam, jólesett a kedves érdeklődése, s büszkén válaszoltam:
– Nem. A harmadikat.
Az asszony arcáról azonnal eltűnt az a kedves mosoly, s szigorú tekintettel nézett rám. Persze az még mind semmi, ha csak nézett volna rám. De elkezdett nevelni, kioktatni. Hogy hogyan képzelem ezt? Hogy lehetek ennyire felelőtlen! A mai világban harmadik gyermeket vállalni! Manapság nagyobbak az igények. Hogyan fogom biztosítani gyermekeimnek mindazt, amit az egy vagy esetleg két gyermeket nevelő szülők meg tudnak adni nekik. Mivel fogom mindezt megmagyarázni gyermekeimnek…
Elgondolkodtam, s nagyon szomorú lettem. Szomorú, mert rájöttem, hogy nem tudnak az emberek örülni egy új életnek. Pedig lehet, hogy ez a kis emberke, akit akkor a szívem alatt hordoztam, fog majd vizet adni, ha éppen szomjas lesz ez a hölgy. Vagy ha éppen elesik – ő fogja fölsegíteni. Ha esetleg beteg lesz – ő fogja ápolni. Nem tudhatjuk, ki mi végre születik a világra. De egy biztos, ha a Jó Isten megadta azt a kegyelmet, hogy gyermekáldásban legyen részünk, azt csak megköszönni, azért hálát adni lehet. Az Úrnak mindegyikünkkel van célja! Feleslegesen senki sem születik a világra. Mindenkinek megvan a maga feladata.
Ugyanezen a napon a nőgyógyászomnál voltam, aki szintén közölte velem, igen tapintatosan, hogy hát ez a gyermek már ha megvan, hát jó. De többet ne vállaljak, hiszen tanult ember vagyok, megértem. Nem. Nem értettem meg, és nem is akarom megérteni.
Igaz, csakugyan nehéz gazdasági állapotokat élünk át. De ez nem jelenti, hogy megáll az élet, megszűnik a világ létezni. Hol van a hitünk, a bizodalmunk Istenben? Hiszen a Szentírás is azt mondja: „Kérjetek, és megadatik…” Higgyünk! Hiszen hitünk megerősít. A Jó Isten nem hagyja el bárányait.
Bátorítsuk egymást, segítsünk egymásnak! Imádkozzunk! Mikor megszületett a harmadik gyermekem, elmentem a templomba. Nagyon kellemes dologban volt részem. Mosolyogtak az emberek. Örültek a kislányomnak. Akkor tudtam meg, hogy míg a kórházban voltunk, a templomban a rózsafüzért imádkozó asszonyok értünk is imádkoztak. Imádkoztak, pedig sokukat nem is ismerem. De testvérükké fogadtak, s én nagyon örültem, mikor rájöttem, hogy egy ilyen nagy család tagjai vagyunk.

Klári