„Gyökerek” tábor 2006

627

Testvéri segítség – magyar a magyarnak

A „Gyökerek” mozgalom a Jézus Társasága Alapítvány által fenntartott Szent Ignác Jezsuita Szakkollégium diákjai körében bontakozott ki még 2003-ban Budapesten. A kollégium diákjainak ötlete alapján indult meg abban az évben a határon túli gyermekek táboroztatása. Első ízben kárpátaljai, később erdélyi és vajdasági gyerekek is táborozhattak Budapesten. A tábor célja a határon túli gyerekek magyarságra vonatkozó ismereteinek elmélyítése, nemzeti értékeik tudatosítása, valamint Magyarország kulturális emlékeinek és természeti szépségeinek a bemutatása volt. Emellett pedig még az, hogy határon túli fiatalok is kapcsolódjanak be a szervezésbe, a közös táborozásba, hogy az együtt töltött napok után az ott tanult szervezést, közösségépítést otthon is tudják kamatoztatni.

Az idei táborban Kárpátaljáról 18 gyerek és négy kísérő vett részt, Délvidékről 22 gyerek és egy kísérő. A tábort olyan gyermekek részére szervezték, akik nem, vagy csak ritkán tudnak eljutni Magyarországra és ott tölteni néhány napot. A rendezvényre augusztus 18-26. között került sor a budapesti Szent Ignác Szakkollégiumban. A tábor előtt a szervezők áprilisban körutazást tettek, melynek során találkozhattak a gyerekek szüleivel és megbeszélhették az utazás, táborozás részleteit. Az útlevelek elkészíttetését is ők intézték.

A tábor alatt a gyerekek ellátogathattak az állatkertbe, megtekinthették a tihanyi apátságot, Esztergomot, Gödöllőt, a visegrádi várat, s fürdőzhettek a Balatonban is. Lehetőség volt sétahajókázásra és bobozásra. Ellátogattunk Máriabesnyőre; ezen a zarándokhelyen a gyerekek otthagyhattak egy-egy kérést is. A Parlamentben színvonalas idegenvezetést is hallhattunk. Szentmisén való részvételre is volt lehetőség, és meghallgattuk Nemeshegyi Péter jezsuita atya „Ermi furulyája” című meséjét is. A gyerekek közös imákon, reggeli tornán, különböző játékokban vehettek részt, hogy ezzel is mélyíthessék kapcsolatukat saját csoportjukkal és más régiók gyermekeivel.

A legrosszabb és egyben a legmeghatóbb élménye, azt hiszem, mindannyiunknak az augusztus 20-ai meghiúsult tűzijáték volt. A Sas-hegyen vártuk a nagy pillanatot; a gyerekek nagy része még nem járt Magyarországon, s nem látta még élőben a tűzijátékot. Néhány perccel 9 óra után szörnyű pillanatok következtek, amikor hatalmas szél és vihar kerekedett. A körülöttünk lévő közel 70 emberrel együtt életünk talán legmegrázóbb perceit éltük át. A szervezők és az ott levők lélekjelenlétének köszönhetően nem uralkodott el a pánikhangulat. A gyerekeket egy tömbház lépcsőházába irányították, ugyanis a közelben lakott az egyik szervező. Tanúságot tettek ezen az estén emberbarátságról, szeretetről, felebaráti tiszteletről és mindenről, ami emberi érték, ami fontos, és ami talán az egész tábort összekovácsolta. Egy kisebb lakásba zsúfolódott be szinte mindenki, az egyik szobában egyszerre 35-en voltunk. Az ott lakók jóságának köszönhetően kaptunk száraz ruhákat, teát és bátorítást, amire a gyerekeknek szükségük is volt. A viharban lehetetlen volt hazajutni, leálltak a villamosok, megállt a közlekedés. Az emberi összefogás, szeretet csodákra képes, ugyanis személyautókkal szállították haza a gyerekeket és a felnőtteket. Mozgósították a barátokat, az ismerősöket, aki tudott, segített. Kinn hideg volt és fújt a szél, de benn szeretet és összefogás volt. Akkor döbbentem rá, miről is szólt ez a tábor, akkor értettem meg, hogyan lehet az, hogy magyarországi emberek idegen gyerekekkel, felnőttekkel úgy bánnak, mint a családtagjaikkal. Erről szól minden, ez kell, hogy minket is éltessen: az összetartozás és a szeretet. Akkor, ott csoda történt: nemcsak a helyszűkének áthidalása, hanem a lelkek szűkösségének a tágítása. Mindannyian többek lettünk, és a gyermekek életre szóló élményt és nagy tanulságot hoztak haza a szívükben. Köszönet érte!

Isten gondviselő szeretete kísérte egész utunkat és velünk volt a legnehezebb pillanatokban is. A vihar előtt néhányan egy hálózsák alá rejtőztünk és hittel imádkoztunk. Nagy tanúság volt ez számomra Isten szeretetéről, amikor az imánkra közvetlenül is választ kaptunk annak a szervezőnek a személyében, aki utat mutatott nekünk a biztonságos hely felé. Aki érezte már a félelmet, aki keseredett már el életében és ő szinte hittel tudott imádkozni, meghallhatta az Úr hangját. Akkor, ott a sötétben, Isten szólt hozzánk és elvezetett minket a biztonságos helyre. Azt hiszem, az örök életre is hasonló félelmeken, sötétségen keresztül visz az út, a kérdés mindig csak az: meghalljuk-e az Úr szavát és észrevesszük-e Őt a sötétben, a lélek sötétjében. Azon az éjszakán választ kaptunk az Úrtól, és mindannyian megigazulva térhettünk haza. Isten a tenyerén hordoz mindannyiunkat!

Halavács Éva
kísérőtanár

Előző cikkBeszélgetés Bohán Béla atyával
Következő cikkMária útján