Megjeleníteni a jót a világban

52

Beszélgetés Szedlák Istvánnal, az aknaszlatinai karitász vezetőjével

A munkácsi székesegyház Szent Márton búcsúján Majnek Antal püspök az újonnan megalapított Szent Márton Palástja díj Pro Caritate emlékérméjét Szedlák Istvánnak, az aknaszlatinai karitász vezetőjének ítélte. Sajnálatos módon a kitüntetett súlyos betegsége miatt nem lehetett jelen az átadáson. Jelenleg a técsői kórházban kezelik. Ott látogattam meg, és készítettem vele interjút.

– Már néhány éve ismerlek, és amikor találkozunk, mindig vidám lélekkel és reményteli hozzáállással mesélsz a dolgokról. Mi ennek a titka?

– Szerencsésnek mondhatom magam, mert ilyen az alaptermészetem. Ezenkívül valóban tudatosan igyekszem észrevenni a jó dolgokat az eseményekben. Annyi rossz van a világon, nem szükséges, hogy még mi is észrevegyük és keseregjünk emiatt. Inkább a jót kell észrevenni, és ami még fontosabb, megjeleníteni a világban.

– Hogyan kezdődött az egyházi tevékenységed?

– 1990-ben Hudra Lajos atya, az akkori aknaszlatinai plébános megkérdezte, hogy lennék-e a sofőrje. Elvállaltam ezt a feladatot. Évekig vittem őt szinte naponta Gyertyánligetre, Nagybocskóra, aztán, amikor megválasztották vikáriusnak, Munkácsra is. A templom körül mindig igyekeztem segíteni a munkában. Minden atyával, aki itt szolgált Aknaszlatinán, sikerül egy-egy nagyobb felújítást megvalósítani. Pap Sándor atyával felújítottuk a templomszentélyt, bevezettük a padfűtést. Szulincsák Sándor atyával sikerült átfedni a templomot és lecseréltük a régi ablakokat, Butsy Lajos atyával pedig megvalósítottuk a külső tatarozást, felújítottuk az orgonát, és rendbe hoztuk a templom körüli parkot. Nagy tervem még, hogy sort kerítsünk a templom belső festésére.
Amikor Mészáros Domonkos atya létrehozta Aknaszlatinán a katolikus óvodát, amelynek fenntartásához folyamatosan adakozók támogatására volt szükség, akkor felmerült egy olyan szervezetnek az igénye, amely az adományokat, támogatásokat hivatalosan tudná fogadni és továbbítani az óvodának. Így alakult meg a Karitász, amely az első időkben csak formálisan működött, mint az óvoda fenntartásához szükséges adományok közvetítője. Amikor Szulincsák Sándor atya lett a plébános, felvetette, hogy ha van egy Karitász, akkor azt működtessük is a gyakorlatban. Engem kértek fel, hogy vezessem és koordináljam a munkát.

– Hogyan, mivel kezdtétek a karitatív munkát?

– Érdekes módon rögtön a munkánk megszervezésének elején felkerestek bennünket a Dorcas holland alapítvány képviselői, akik segítséget, támogatást ajánlottak fel. Kérték, hogy keressük fel, írjuk össze a településen élő idős, egyedülálló, szegény embereket, akik számára ők havonta élelmiszercsomagokat küldtek, mi pedig eljuttattuk nekik. Az érdi Egymásért Alapítvány is küldött nekünk tárgyi adományokat, főleg használt ruhaneműt, bútorokat. Így megszerveztük a szegények számára a ruhaosztást. A katolikus óvodának és a helyi magyar iskolának is sikerült bútorokat, felszerelést szerezni: székeket, padokat, szekrényeket, táblákat, matracokat, ágyakat, stb.

– A Karitásznál végzett munka mellett még máshol is dolgoztál?

– Fiatal koromtól kezdve a helyi bányában dolgoztam. Mindig arra kértem a főnökömet, hogy vasárnapi műszakra ne osszon be, mivel Hudra atyát vittem misézni. Azonban lett egy új, román főnököm, aki nem volt hajlandó velem kivételezni, így átmentem a bányamentőkhöz. Érdekes munka volt. Bányabaleseteknél a mi csapatunkat vetették be, hogy kimentsük a beszakadt tárnából a bányászokat.

– Milyen gyakoriak voltak a balesetek?

– Az aknaszlatinai bányában nem voltak gyakoriak, azonban az ilosvai szénbányába és a nagymuzsalyi aranybányába is minket hívtak, ha baj volt. Legtöbbször a nagymuzsalyi bányában voltak balesetek, főleg gázberobbanások.

– Mit szóltál ahhoz, hogy a püspök atya kitüntetett az újonnan megalapított Szent Márton Palástja-díj Pro Caritate emlékérméjével?

– Nagyon meglepődtem. Butsy Lajos atya hozta be este ide, a kórházba, amikor hazajött a munkácsi búcsúról. Örültem neki és jól esett.

 

Az interjút készítette: Bunda Szabolcs