Metrómese

92

A metrószerelvény begördült a remízbe, hogy megérdemelt éjszakai nyugovóra térjen. A kocsik fáradtan nyújtózkodtak, ellazították rugóikat, egy-két álmos pillantás után a szemük is bekoppant. Csak a 336-os kocsi figyelt éberen, mintha a több órás gurulással még nem járt volna le a szolgálata. Ajtói lélegzet- visszafojtva várták, hogy a remízmester egy gombnyomással becsukja a kerekeken gördülő kaput, s odakintről eloltsa a villanyt. A mélyfekete remíz-éjszakában azonnal izgatott sugdolódzás kezdődött.

– Hurrá, én győztem! – sisteregte diadalmasan az Első Ajtó.
– Az korántsem biztos – mondta a Harmadik. – Mondd a számot!
– Hetvenkilenc.
– Lemaradtál. Kettővel megelőztelek – örvendezett a Második Ajtó -, rajtam nyolcvanegy ember járt át az utolsó fordulóban.

– Nyolcvanegy!? Az lehetetlen – hitetlenkedett a Harmadik -, akkor rajtam miért csak negyvennégy? Biztos, hogy jól számoltál?

– Csak nem képzeled, hogy csalok!
– Akkor te győztél.
– Hacsak az Utolsó Ajtó meg nem előzött. Hé, Utolsó Ajtó, miért lapítasz?
– Nem lapítok én – mondta durcásan az Utolsó Ajtó -, te nyertél. Minek beszéljek fölöslegesen?
– Azért mondd csak meg az eredményedet – mondta nagy kegyesen a győztes.

Az Utolsó Ajtó, mintha nem hallotta volna a felszólítást, hallgatott.
– Na, mondd már! – sürgette most már mind a három társa.
– Egy – mondta alig hallhatóan az Utolsó Ajtó.
– Mennyi? – ámuldoztak a többiek, és nem tudták visszatartani a nevetést. – Egy?! Nahát, mondhatom, szép eredmény.

Nagyon szégyellte magát az Utolsó Ajtó.
– Azt azért vegyétek figyelembe, hogy ennek az egynek ferde volt az orrsövénye.
– Hogy? Micsoda? – kérdezték a többiek, és átvillant rajtuk, lehet, hogy a kudarc megzavarta szegény Utolsó eszét.
– De nagyon jól állt neki – folytatta a habókos Utolsó Ajtó -, nehogy azt higgyétek, egy csöppet is rontott az arcán ez a picike hiba.
Sőt! Ettől lett nagyon bájos a szabályos, szép metszésű orra. A szeme mandulavágású, a színe opálkék…     – Az opál nem is kék – szakította félbe a Második Ajtó.

– Nem baj. Akkor is opálkék volt a szeme – mondta határozottan az Utolsó Ajtó. – És vidámság lakott a szemében, látszott rajta, a szomorúakat egy-két szóval meg tudja vigasztalni, sőt szó se kell, csak rájuk néz, és huss, máris elröppen a szomorúság.
A többiek erőlködve próbáltak felidézni valakit a saját utasaik közül. De csak egy ellibbenő hajfonat, egy lábikra, egy kabátszárny.

– Milyen volt a haja? – kérdezte az Első Ajtó.
– Milyen lett volna, szőke. Fehér blúzban és sötétkék szoknyában volt, a keze finom művű, keskeny.
– Nem is emlékszel a kezére!
– Már hogyne emlékeznék, amikor olyan volt a keze, mint egy ékszer. És meg is simogatott.
– Megsimogatott?
– Azt hiszem.
– Mi az, hogy azt hiszed?! Megsimogatott vagy nem?
– Amikor kiszállt, könnyedén megérintett.
– Az csak véletlen volt. Kapaszkodott – mondta az Első Ajtó.
– Szerintem simogatás volt – mondta a Második.
– Hol szállt föl? – kérdezte a Harmadik.
– Az Arany János utcai megállóban.
– És meddig jött?
– Sajnos csak a Kálvin térig. Nagyon reménykedtem benne, hogy kispesti. De nem. Ott lakhat valahol a Kálvin tér környékén.
– Mit mondtál, milyen blúzban volt?
– Fehér. Fehér, fodros blúzban. Amikor kiszállt, le nem vettem a szemem a blúza fehér foltjáról. Hogy minél tovább láthassam… s ja, igen, a járása! A járása is szívmelegítő volt, elnéztem volna ítélet-napig…

A négy ajtó hallgatott. Lecsukódott a szemük. S ha jól tudom, aznap éjjel valamennyien a fehérblúzosról álmodtak.

Lázár Ervin