Minden este sírtam…” – Interjú Albrecht Mariannával, a Huszti Rehabilitációs Központ vezetőjével

75
ujtas-2015-6-01

Albrecht Marianna három éve vezeti a Huszti Rehabilitációs Központot. Vele beszélgettem munkájáról, hivatásáról.

– Mi az általad vezetett intézmény tevékenységének fő célja?

– A bentlakásos Huszti Rehabilitációs Központ óvodaként és általános iskolaként működik, többnyire 3-12 éves mozgássérült (ami esetenként enyhe értelmi fogyatékossággal is párosul), neurológiai problémákkal küzdő gyermekeket fogadunk be Husztról és a Huszti járásból.

– Mikor jött létre az intézmény?

 

– A megnyitás előkészítése nagyon sokáig tartott. A Huszti Karitász 1999- ben kapta meg az épületet, de csak 2012. szeptemberére sikerült megszerezni az engedélyeket. Ekkor tartottuk a rehabilitációs központ megnyitóját. Huszonkét gyermekkel, egy óvodai és két iskolás csoporttal indultunk. Azóta az alsó tagozatos osztályok száma négyre növekedett, az óvodai csoportoké pedig kettőre. Összesen 23 óvodásunk és 25 iskolásunk van.

– Miben különbözik az iskolá- tok, óvodátok egy hagyomá- nyos oktatási intézménytől?

– Többnyire úgy működünk, mint egy óvoda, általános iskola, de a program különbözik a hagyományos oktatási intézmények programjától. Pszichológusok, logopédusok, orvosok javaslatai alapján állították össze az állam által jóváhagyott oktatási–nevelési tervet.
Ezenkívül a gyermekeink rehabilitáció- ban vesznek részt, ami gyógytornát, masszázst, pszichológussal és logopé- dussal folytatott foglalkozást jelent.

– Hány munkatársa van az intézménynek?

– 21 pedagógus és 23 segédmunkás (konyhai munkatársak, fűtők, dadusok, takarítók).

– Ki támogatja a Rehabilitá- ciós Központot?

– Nagyon jó, hogy ez állami intézmény, így nem csak pályázati pénzekre vagyunk utalva. Az állam által biztosí- tott pénzből ki tudjuk fizetni a munkatársakat, a rezsit, a gyermekek étkezteté- sét. Felújításokra, kisebb elvégezendő munkálatokra viszont helyi támogatóktól kérünk anyagi hozzájárulást. Várföldi Tamás, az érdi Egymásért Alapítvány képviselője gyakran segít bennünket azzal, amire éppen szüksé- günk van (pl. bútor, papír és írószerek).
Kisebb adományokat a Kárpátaljai Ferences Misszió Alapítványtól is kaptunk. Tavaly egy osztrák támogató segítségé- vel sikerült egy tetőtéri ablakot vásá- rolni. A „Huszt barátai” holland alapítvány játszóteret épített számunkra.

– Van-e olyan intézmény, amelynek munkatársaival tapasztalatot tudtok cserélni?

– Kárpátalján nincs ugyanolyan intézmény, mint a miénk. Nálunk az oktatási-nevelési folyamaton van a hangsúly. A nagyszőlősi rehabilitációs központtal a rehabilitáció terén tudunk tapasztalatot cserélni, hiszen ők korábban kezdték a tevékenységüket, előttünk járnak.

– Kapcsolatban vagytok-e a Hit és Fény mozgalommal?

– A Hit és Fény nagyon fontos szá- munkra, hiszen az intézményünk a mozgalomból ered. A gyerekeink, akikkel megnyitottunk, szinte mind a Hit és Fényhez tartozó családok tagjai voltak.

– Hogyan kerültél az intézmény élére?

– Korábban egy városi óvodában dolgoztam óvónőként. 1998-ban egyik volt osztálytársam, akinek mozgássérült gyermeke volt, más óvodáskorú mozgássérült gyermekek szüleivel együtt speciális óvodát kerestek. A városi tan- ügy engedélyt adott arra, hogy az óvodában, ahol akkoriban dolgoztam, nyíljon egy ilyen csoport. Szakemberek hiányában az óvodavezető engem kért fel arra, hogy foglalkozzak a mozgássérült gyerekekkel. Nem tudtam, mivel jár egy ilyen feladat, ezért azt válaszoltam, hogy megpróbálom. Még egy óvó- nővel 1999. januárjában kezdtük a munkát az új csoportban. Az első hó- nap nagyon nehéz volt. Nehéz volt felfogni a gyerekek sérültségét. Minden este sírtam. Azt kérdeztem magamtól, hogy miért vállaltam el ezt a feladatot.

Egy hónap alatt azonban teljesen a szí- vemhez nőttek a gyerekek. Láttam, hogy mindig őszinték, nem tudnak hazudni, megszerettem őket. A szülőkkel közösen azon gondolkodtunk, hogy mi legyen az óvoda elvégzése után. Szükség volt egy iskolára. Így jött szóba a jelenlegi épület, melyet az állam adott bérbe a Karitásznak.

– Szereted a munkádat?

– Mindig is szerettem gyerekekkel foglalkozni. Fontos számomra, hogy hasznosnak látom a munkámat. Úgy érzem, hogy megtaláltam a hivatásomat.

– Hogyan tudod összeegyeztetni felelősségteljes munkádat a családdal?

– Amikor azt kérdezik tőlem, hogy mire lenne szükségem, mindig ezt válaszolom: mindenem megvan, csak időm nincs. Lehet, hogy nem jól osztom be az időmet, vagy pedig túl magas a mércém és maximálisan szeretnék teljesíteni a munkámban. Így eléggé kevés idő jut a családra, a házastársamra. Az utóbbi időben tudatosan igyekszem szétvá- lasztani a munkahelyi teendőimet a családtól.

Az interjút készítette: Bundáné Fehér Rita