Szociális vagy misztikus kaland?

44

Mustó Péter jezsuita a lelki éhezőkről, a világban tapasztalható
igazságtalanságról és az egyház szociális szerepvállalásáról

    – Péter atya sok időt töltött a legelesettebbek között. Hogyan indokolja meg az elittel foglalkozók előtt, ha idejét és energiáját olyanokra pazarolja, akiknél a siker reménye szinte kilátástalan?

– A silány, a gyenge, a korlátolt, az ügyetlen bennünk, magunkban is jelen van és él. Isten, aki az Élet, úgy akarja, hogy legyen gyengeség is, sikertelenség is, ami nemcsak haszontalan hiány. Van célja, feladata, értelme. Lehet spirituális erők forrása, közösségépítő ereje, fejlődés, újjászületés, feltámadás előfeltétele. Feltámadás nincs halál nélkül. Megváltás és kegyelem nincs bűn és erőtlenség nélkül. Azt, ami igazán fontos, csak akkor vagyok képes felfogni, ha nem minden megvalósítható.

 – Hogyan léphetünk ki saját megszokott világunkból, ahol a teljesítmény és az eredmény központi fogalmak, és ahonnan igyekszünk száműzni mindazt, ami rossz és csúnya?

– Számomra az egyik legalapvetőbb kérdés: úgy kezelem-e a rosszat, mint a jó hiányát, vagy a sötétséget, mint a fény hiányát, a betegséget, mint az egészség hiányát? Avagy tudatosult-e bennem, hogy nincs világosság, csak ott, ahol sötétség is van; hogy az egészség a veszélyeztetettség és élni akarás közötti belső egyensúly kérdése; hogy az élet labirintusában eltévedek, ha nem barátkozom meg gyengeségeimmel.

Az életnek csak azért van oly nagy értéke, mert határai vannak, és véget is ér egyszer, és a sikert a sikertelenség veszélye serkenti. Szenvedés, határok, hiányok – nemcsak részei az életnek, hanem kihívásaikkal feladatuk van abban, hogy az élet kibontakozhasson, növekedhessen, gyümölcsöt teremjen.

Káosz, kudarc, elmúlás nemcsak negatív tapasztalatok, amiktől óvakodni szoktunk, hanem a Teremtés egészének összetevő elemei. A természet világában állatok, növények ismerik a “rossz”, a fájdalom, az elpusztulás jelentőségét és szükségességét, de ezen nem háborodnak fel, nem próbálják tagadni azt, mint mi, gondolkodó emberek. Mi szívesen becsukjuk szemünket nyomor, halál, sikertelenség esetén. Meg kell tanulnunk a negatív jelenségek fontosságát felismerni.

Sőt, még egy lépéssel továbbmenve: ami ma rossz, abból sok jó következhet, jóra vezethet, hasznot hozhat. Charles Péguy francia író szavával élve: “A bűn az a seb, amelyen keresztül a kegyelem az emberbe be tud hatolni.” A növény is az éjszaka sötétjében dolgozza fel azt, amit a Naptól, esőtől kap. Mennyi lelki seb gyógyul bennünk sokszor betegségeink idején? Jacques Lusseyran, vak francia író felsorolja, mennyi jót nem adott volna meg neki az élet, ha nem vakult volna meg. Társadalmunknak is szüksége van a szegényekre, akik a bűneinkre hívják fel a figyelmet.

A keresztény ember elfogadja, hogy van bűn és rossz, amire szükség van. A tudatosan elfogadott rosszon és szenvedésen keresztül felfedezheti a kegyelem működését, a bűn átváltozását áldássá. Rájön, hogy “selejtnek” tekintett emberekben is Élet valósul meg. Tisztelni való élet. De ezt csak az emberi szellem képes felismerni. Miért tudja egy anya “rosszul sikerült” gyermekét szeretni? Miért tud egy fogyatékos gyerek a családjában összetartó erő és szeretet forrásává válni? Miért szereti Isten a “bűnöst”?

    – Mégis, mintha mi, keresztények is sokszor elhatárolódnánk az élet peremére kerültektől.

– Van egy komoly veszély az egyházban: a negatív értelemben vett bezárkózás egy szakrális világba. Vagyis eljárok templomba, szentségekhez járulok, illetve mint pap kiszolgáltatom a szentségeket és végzem a kötelességemet, mint liturgiával megbízott személy, lelki dolgokkal foglalkozom, lelki könyveket olvasok, Istenben megnyugszom. Ezek fontos dolgok. De ha a vallásosság csak lelki megnyugvást keres, lelki vigaszt és lelki erőt ad, de nem vezet szociális elkötelezettséghez, ha nem nyitja meg a szemünket a társadalmi igazságtalanságokra, akkor az egyház fontos kultúrintézmény lehet, de többé már nem a bűntől megváltó, megszabadító Istennek a társa. Ha nem vesszük észre, amit a legelhagyatottabbak éreznek, akkor a hatalmasok oldalán találjuk magunkat. Lényeges egy templomban a takarítónőre is figyelni, az ő érzésvilágára is. Mindig újra kihívást jelent, hogy észrevesszük-e a legkisebbek szenvedését.

A szociális érzékenység azt jelenti, hogy mindig a legkisebb, a leggyengébb véleményére figyelek. Isten ott található, ahol az élet pezseg, és ahol az ember szenved. Sikeres műveink veszélyt is jelenthetnek, mert elfordulhatunk “Isten szegényeitől”, akik legközelebb vannak Őhozzá.

Ha az “üzem” legfelső szintjén ülünk össze, soha nem fogjuk tudni, hogy “legalul” mit gondolnak, mit éreznek azok a szegények, akikkel Jézus közösséget vállalt, és akiket a hegyi beszédben boldogoknak nevezett.