„Ujjongjanak … akik téged keresnek”

Gondolatok a várakozás öröméről

Adventban mindig előtérbe kerül ez a szó: várakozás. Nem mindig pozitív a jelentése, mert ki örül annak, ha várakoznia kell a sorban, várakoznia kell a határon és várakoznia kell arra, mikor jön ki a vízvezetékszerelő, aki három nappal ezelőtt megígérte, hogy egy óra múlva itt lesz… Van azonban szükséges várakozás is, világunk azonban egyre inkább a helyes várakozás kiküszöbölése és a türelmetlenség felé mozdít el minket. Az „azonnal” és a „minél előbb” egyre inkább át akarja venni az uralmat életünkben. Egyre kevésbé tudunk várni, és így az élet sok szépségétől, mélységétől: az igazi élettől fosztjuk meg magunkat. Sokszor nem állunk meg érzéseinknél, nem érezzük át azokat teljességükben, nem gondoljuk végig gondolatainkat, nem mélyülünk el bennük, hanem rohanunk tovább. Ezzel megfosztjuk magunkat önmagunk megismerésének, a magunkban való elmélyülésnek örömétől és szépségétől.

Lelkünk egészségéhez és emberségünk kibontakozásához nagyon fontos a csend, a várakozás. A városhoz szokott ember a természetben önkéntelenül is lelassítja a lépteit, észreveszi a bokrok között bujkáló cinkét, és ahogy a csend körülveszi, nyugalom és nyugtalanság fogja el. Olyan dolgok is eszébe jutnak, melyekre nem gondol máskor, és lehetősége van, hogy átgondolja, esetleg meg is változtassa életét. Egyszer csak meghallja a lombok susogását is, és megérzi, hogy ezek valami olyat suttognak neki, amit lelke mélyén megért, ha igazán odafigyel rá. Hiszen a Lélek is „szavakba nem foglalható sóhajtozásokkal” imádkozik bennünk, s ezt a természetben is megtapasztalhatjuk.

Egy többnapos hegyi túrán tapasztaltam, hogy pár nap után hirtelen beszélni kezdett hozzám az erdő: barátokként suttogtak és integettek a fák, s a patak is barátságosan csobogott nekem. Megmerítettem a kezem a hideg vízben, és mintha barátommal fogtam volna kezet. Gondolataim közül kihullott az, ami fölösleges volt, és ami addig akadályozott, hogy észrevegyem a valóban fontos dolgokat. Helyreállt bennem a dolgok értékrendje.

A várakozás nem csak a cél elérésének örömét növeli, hanem sokszor már önmagában is öröm. Nem véletlen, hogy egy gyermek nem azonnal születik meg, hanem kilenc hónapig várni kell rá. Szülei először csak arról szereznek tudomást, hogy van és él, és ez már önmagában tökéletes örömet jelent, amit végig kell élvezni, végig kell örülni. Azután kezdik megszokni a gondolatot, milyen is lesz apának, anyának lenni, elképzelik, milyen lesz a gyermekük. Majd a kis magzat jeleket kezd adni, apró mozgásai mindig erőteljesebbek lesznek: mozdulataival titokzatos módon beszélgetni kezd édesanyjával, majd édesapjával is. Egyre inkább megismerik őt, már ilyenkor kezdik ismerni szokásait, vérmérsékletét. És egyre nő a vágy a találkozás után. Milyen jó, hogy több hónapos várakozás és felkészülés után látják meg egymást! Ha azonnal megszületne, amikor tudomást szereznek róla, elesnének a felkészülés, a várakozás szépségétől és boldogságától, ami nélkül nem örülhetnének neki ennyire.

Gondoljuk el – az előbbi hasonlatra visszatérve – mi lenne, ha valaki türelmetlenül siettetné gyermeke születését? Vajon azt szeretné, hogy koraszülött legyen? Életünk dolgai is koraszülöttek lesznek, ha siettetjük őket.

Van, amikor nem könnyű türelmesen várakozni, annyi a nehézség az életünkben. Eddig úgy tapasztaltam, hogy a szenvedés, ha imádkozva viseljük, titokzatos módon érleli a lelkünket. Ha csak sírunk és meg akarunk szabadulni keresztünktől, ez gyengévé tesz minket, és alkalmatlanná válunk arra, hogy teljes életet éljünk. Sőt, arra is alkalmatlanná válhatunk, hogy megfelelően fogadjuk és megéljük, ha mégis változna a sorsunk.

 Fedezzük fel életünkben a várakozás szépségét és örömét! Az visz el önmagunkhoz és az visz el az Istenhez. Az „azonnaliban” csak a saját akaratunkkal találkozunk. A várakozás alatt azonban növekszik bennünk a türelem és az odafigyelés arra, mit szeretne velünk az Isten.

„Ujjongjanak s örvendjenek benned, akik téged keresnek” (Mt 8,25) – mondja a Szentírás. Tehát már akkor is boldogok vagyunk, ha még nem találtuk meg Istent, vagy most éppen nem találjuk őt, de őszintén keressük és várunk a vele való találkozásra. Ha pedig az imában, csendben odafigyelünk rá, egyszer csak megértjük, hogy minden kisebb-nagyobb várakozásunkon túl egész életünk egyetlen nagy várakozás a vele való találkozásra. Ha minden mást ennek rendelünk alá, akkor egész biztos, hogy erre nem várunk hiába, hiszen az üdvösség, az Istennel való találkozás utáni vágy az ő szíve szerint való kívánság.

 Pápai Zsuzsanna