Padló-élménynek azt nevezem, amikor az ember „padlóra kerül”. Magyarul olyan helyzetbe, amiből nem látja a kiutat, és csődöt mond minden emberi törekvése arra, hogy megváltoztassa. Ez általában egy olyan szituáció, ami az illető lényeges kapcsolatait; illetve életének egy számára igen fontos területét érinti. Lehet ez csalódás egy komoly kapcsolatban vagy mások barátságának, jóindulatának őszinteségében, de lehet komoly munkahelyi, iskolai gond, esetleg valakinek a halála, aki nagyon fontos helyet töltött be az életünkben; olyan kísértések, amik ellen hiába küzdünk, újra és újra győzedelmeskednek rajtunk – lényegében egy olyan helyzet, amikor megtapasztaljuk emberi erőnk végességét, saját tehetetlenségünket, amikor fogalmunk sincs, mit tegyünk.
Akinek volt már ilyen tapasztalata, az tudja, hogy egy ilyen helyzet egyáltalán nem kellemes. Az ember akár odáig is eljuthat, hogy nem látja már értelmét annak, hogy éljen, és az adott problémán kívül semmi másra nem tud koncentrálni. Mégis, mire lehet jó akkor a padló-élmény? Miért van szinte mindegyikünknek szüksége rá?
Amíg a kisebb zökkenőktől eltekintve nagyjából rendben mennek a dolgaink, addig többnyire meghagyjuk Istent olyasvalakinek, akiben hiszünk ugyan, imádkozunk is hozzá, többé-kevésbé igyekszünk a parancsokat megtartani – de azért nem adunk neki túl nagy cselekvési teret a szívünkben, elvégre ez a mi életünk, nekünk kell kézben tartani, a saját problémáinkat magunknak kell megoldani. Szívesen kérjük őt kisebb-nagyobb gondjaink ügyében, ilyenkor többnyire föl is vázoljuk, legalábbis magunkban, hogy milyen megoldást „várnánk el” Tőle. „Istenem, lekéstem a buszt, add, hogy jöjjön egy olyan autó, amelyik felvesz!*1 „Uram, segíts, hogy meggyógyuljon a kisunokám a torok-gyulladásból, és el tudjon jönni hoz-
zám a hétvégén!” Ezek nem rossz kérések, tudnunk kell, hogy Istenhez minden apró-cseprő ügyünkben fordulhatunk, hiszen Ő a mi szerető Atyánk. Ahogy a jó Édesapához is bátran mennek a gyerekei, ha valami gondjuk van, ugyanúgy, sőt, még sokkal inkább szívén viseli a Mennyei Atya a mi kéréseinket.
Itt érkeztünk el a mondanivalónk lényegéhez! Ha Istent Atyánknak hívjuk, ez egyben azt jelenti, hogy gyermekei vagyunk. Mi jellemző a jó apa-gyermek kapcsolatra? Nézzünk meg egy kisgyereket, milyen bizalommal kapaszkodik az apja kezébe! Teljesen hisz neki, feí sem merül benne, hogy apja valami olyat tenne vele, ami kárára válhatna! Ahogy együtt sétálnak az úton, nem kell a kisgyereknek arra figyelnie, hogy mikor forduljanak be és merre, elég ha Apjára odafigyel és szót fogad neki, így nem eshet baja. A kisgyerek habozás nélkül leugrik a magas fáról, ha Apja ott áll alatta, hogy elkapja. Nem9 gondolkozik azon, hogy mi van, ha apjának nem sikerül elkapnia, leesik és megüti magát, egyszerűen csak ugrik.
Gondoljuk végig: mennyire jellemzi ez a hozzáállás a Mennyei Atyával való kapcsolatunkat? Sajnos, mivel természetünk a bűnbeesés óta eleve romlott (és nem eleve jó, ahogy ezt mostanában gyakran hallani lehet!), hajlamosak vagyunk arra, hogy ne adjuk meg Istennek az atyát megillető helyet életünkben. Nincs meg bennünk az a feltétlen bizalom, amely nem kérdez, csak hiszi, hogy az Atya kezét fogva semmi sem történhet velünk az Ő engedélye nélkül. Ragaszkodunk az elképzeléseinkhez, és bár azt mondogatjuk, hogy hiszünk Istenben, szívünk mélyén mégsem hisszük el neki, hogy az Ő megoldásai jobbak a miénknél, ezért görcsösen kapaszkodunk a sajátunkba, és nem engedjük ki a kezünkből.
A padló-élmény azért fontos, mert ezt a mozdulatot – az elengedést –
tanítja meg nekünk. Először kény-szerűségből, de ha jó tanítványok vagyunk, akkor előbb-utóbb már önszántunkból is menni fog a dolog. A padló-élményben konkrétan tehát a következő történik:
Van egy számomra fontos helyzet. A dolog nem úgy alakul, ahogy elképzeltem, ahogy én jónak tartanám. Ezért mindenfélével próbálkozom, hogy visszatereljem az eseményeket az általam elképzelt mederbe. Hiába, nem sikerül. Újabb dolgokkal próbálkozom, immár minden energiámat bevetve, egyre kétségbeesettebben. De törekvéseim sorra kudarcot vallanak. Ezzel olyan helyzetbe kerülök, hogy elképzelésem sincs, mi lesz velem ezután. Ekkor teljesen összetörök. Saját eszközeim csődöt mondtak.
Itt van a válaszút! (Ami elé a bibliai Jób is került.) Vagy lázadozni kezdek Isten és az emberek ellen, vagy végre beismerem, hogy túl gyenge vagyok én a saját életem irányítására, és ezért az Atya kezébe teszem le azt. Megteszem a „nagy ugrást” Isten felé, és bár még nem látom, merre van, tudom, hogy karjaival elkap. Átadom neki kétség-beesett helyzetemet, és ugyanebben a pijlanatban kimondom neki azt is, hogy hiszem, hogy Ő megoldást ad majd, bár még nem látom, hogyan -és hiszem azt is, hogy ez a megoldás jó lesz, akkor is, ha gyökeresen különbözik az1 általam elképzel ttől.
’ Akinek van bátorsága megtenni ezt a lépést, mély békesség tölti el. Már nem terheli őt a dolgok menetének alakítása – ezt már átadta egy olyan Valakinek, Aki mindenkinél jobban tudja, mi a jó neki. Ez a Valaki mindent elbír – a világ bűneit vette magára! Ezért megkönnyebbül ennek az embernek a lelke, és bizalom tölti el. Bár nem látja előre a dolgokat, biztosan tudja, hogy „az Istent szeretőknek minden a javukra válik”.
Nos, erre jó a padló-élmény.
Popovicsné Palojtay Márta