7 akadály a lelki növekedésben

Te, kedves Olvasó, valószínűleg haladónak számítasz a lelki életben, ha már arra adtad a fejed, hogy ilyen cikkeket olvass. Viszont ez még sajnos nem az üdvösség állapota, az ördög nem alszik, sőt, még csak nem is álmos – és mindenfélével próbálkozik, hogy az Isten felé fordult embert visszahúzza a saját térfelére.

Alapvető szabály a lelki életben, hogy aki nem megy előre, az visszafelé csúszik. Kisebb-nagyobb elesésektől senki nem mentes, még az apostolok (számunkra vigasztaló) gyengeségével is találkozunk a Szentírásban. A kérdés talán nem is annyira az, hogy esünk-e, hanem az, hogy növekedünk-e. Szent Pál apostol számtalan helyen felhívja a figyelmünket a lelki növekedés szükségességére: hogy mindennap meg kell térnünk, hogy egyre inkább Krisztus éljen bennünk (Gal 2, 20), és hogy fokról fokra Hozzá hasonlóvá változzunk át, az Úr Lelke által. (2Kor 3,18)

Mégis, sokszor tapasztalunk akadályokat ezen az úton. Ezeket próbáltuk meg összeszedni.

Megszokás

Még viszonylag tudatos hívők is azon kaphatják magukat egy kis önvizsgálat után, hogy az Úrral való kapcsolatuk olyan, mint egy ellaposodott házasság: mindig ugyanazok a mondatok, mozdulatok, a másik már nem vonz… Világos, hogy megújulásra van szükség. Lehet, hogy érdemes a megszokott imamódokat újakkal felváltani, elmenni egy lelkigyakorlatra (legalább online!), elolvasni valamilyen lelkiségi könyvet stb… A szeretet találékony. A fő kérdés, hogy vágyakozom-e még az Úr után? Vonz-e a szava, a jelenléte? Érdekel-e még Jézus személye?

Lehet a „kihűlt kapcsolatot” is imába vinni, hiszen Ő „a pislákoló mécsbelet nem oltja ki” – hanem azt ígérte, hogy „hát hogyne adná Mennyei Atyátok a Szentlelket azoknak, akik kérik tőle!”

Fegyelmezetlenség

Van, hogy nagy lendülettel indulunk el az Isten felé vezető úton, de később könnyen megadjuk magunkat a lustaságnak: el-elhagyjuk az elhatározott imákat, böjtöket – végülis Isten nem méricskél és irgalmas –; a jót már csak akkor tesszük, ha nem túlságosan fárasztó, és különben is, számtalan indokot találunk, miért válasszuk a kényelmet az önmegtagadás helyett… Kimondottan alattomos kísértés, mert lassan, de biztosan csúszik lefelé ilyenkor az ember, és egyszer csak nagyon mélyen találhatja magát…

Önelégültség

Talán „a szív megkeményedésének” is nevezhetnénk. Jézusnak is azokkal az emberekkel volt a legnehezebb dolga, akik alapvetően megtartották a törvényt, és ezért jónak gondolták magukat. A farizeusról és a vámosról szóló példabeszéd jól példázza, hogy az alázatosság még akkor is előbbre visz, ha „lentebbről” indul az ember – mintha valaki megáll egy akár magasabb szinten is.

És itt van Pál figyelmeztetése is: „Aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék!” (1Kor 10, 12) Ha valaki úgy látja, ő már jó ember és inkább másoknak kellene megváltozniuk – az kérdezze meg a családtagjait, ha van hozzá bátorsága. Nekik biztosan van ötletük, hogy miben szorulna növekedésre…

Valami rendetlenség az életünkben, amin nem akarunk változtatni. Vagy nem igazán…

„Csak esténként iszom egy kicsit, hogy ellazuljak”. „Kicsit sokat vagyok a neten azokon az oldalakon, de nem nagyon tudok meglenni nélkülük, különben is, minden férfi ezeket nézi…” Egy meg nem bocsátott sérelem… Valami stikli a munkában… Egy nem igazán tiszta kapcsolat… Valami, amire Jézus nem nézne jó szemmel, ezért inkább kis távolságot tartok Tőle, hogy ne kelljen meghallanom, amit erről mondani akar. Sejtem, hogy még a végén elkérné tőlem, ezért inkább kerülöm Őt. Így viszont megfosztom magamat nemcsak a fejlődés lehetőségétől és boldogságától, hanem attól az örömtől is, amit az Ő közelsége ad.

Félelem

Van, aki attól tart, hogy ha komolyabban belemegy az Istennel való kapcsolatba, akkor nem csak hogy le kell mondania bizonyos dolgokról és el kell köteleznie magát bizonyos dolgokra, hanem még komoly megpróbáltatások is érhetik. Hiszen benne van a Bibliában, hogy „Isten megfenyíti azt, akit szeret”. És ott van Jób, a sokat szenvedő szentekről nem is beszélve…

Tény és való, Jézus nem diadalmenetet ígért a földi életünkre, hanem keskeny utat és kereszthordozást – ugyanakkor az Ő békéjét és jelenlétét. Szenvedés mindenképpen lesz az életünkben, de nem mindegy, egyedül és céltalanul, lázadozva – vagy pedig Ővele, és a Mennyország perspektívájával éljük-e meg.

Csalódás az egyház-közeli emberekben

Minden hívő életében eljön a nap, amikor döbbenettel tapasztalja, hogy az egyházban sem csupa szentek vannak. Hogy bizony, lehet kivetnivalót találni a hitoktatóban, sekrestyésben, karitászosban, sőt, még a papban is. Amikor kiderül, hogy ők is csak emberek. Sokaknak ilyenkor „elmegy a kedve” a keresztény növekedéstől, mert úgy látják, nem hiteles, amit képviselnek a „fő keresztények”. Bár valóban nem mindegy, mit látunk az egyháziaktól, azért tudnunk kell, hogy ez az egész a Krisztussal való kapcsolatunkról szól, nem a mások hiteles vagy hiteltelen életéről. És az egyház egyszerre szent, mert Tőle van – ugyanakkor egyszerre bűnös is, már csak azért is, mert én is benne vagyok…

Érzelmi ingadozások

Többségünknek vannak nagyon szép pillanatai Istennel – de ez az érzelmi feldobottság sohasem állandó, ahogy a lángoló szerelem sem megmaradó állapot: a házasságban a szeretet mégis mélyül, de dolgozni kell érte. Istennel is vannak szárazabb időszakaink. Ezeket érdemes megvizsgálni, mert lehet bűn következménye is, de lehet az is, hogy egyszerűen ki kell tartanunk, amíg megérkezik az eső vagy odaérünk a kúthoz…

Szent Pál arra int, „hogy ne legyünk már ingatag gyermekek, és ne vessen minket ide-oda a tanítás bármely szélfúvása emberi megtévesztéssel és tévedésbe ejtő álnoksággal. Ellenkezőleg, járjunk az igazság szerint szeretetben, és mindenben nőjünk fel őhozzá, Krisztushoz, aki a fej.” (Ef 4,14-15)

Popovicsné Palojtay Márta