Scheffler János püspök élete

A szatmári egyházmegye vértanú püspökét 2011. július 3-án avatják boldoggá. Ez az esemény minket is érint, hiszen Kárpátalja egykor a régi szatmári egyházmegye része volt. A boldoggáavatás előtt ismerjük meg jobban a szentéletű püspök életét!

Scheffler János tízgyermekes zsellér családban született 1887. október 29-én Kálmándon. 1910. július 6-án szentelte pappá Boromisza Tibor püspök. Két évig Rómában tanult, ahol egyházjogból doktorált. 1912. június 19-ától Szatmáron teológiai tanár és prefektus, 1913. július 23-ától pedig segédlelkész Ungváron. 1915. november 29-én a hittudomány doktorává avatják. Élethivatásának tekintette a papnevelést és a szerzetesek lelki nevelését. Ezt a munkát végezte a szatmári, majd a nagyváradi szeminárium lelkiigazgatójaként, a szatmári irgalmas nővérek és a nagyváradi Ferenc-rendi nővérek gyóntatójaként, és sok-sok, a papoknak és a szerzeteseknek tartott lelkigyakorlata során. Papjainak szánt lelkigyakorlatos könyve – Atyám, szenteld meg őket – 1998-ban A pap címen jelent meg.

A Szentszék 1942. március 26-án a szatmári egyházmegye püspökévé, március 28-án pedig nagyváradi apostoli kormányzóvá nevezte ki. Május 17-én a szatmári székesegyházban szentelte püspökké dr. Serédi Jusztinián hercegprímás. 1948. április 9-étől az újraegyesített szatmár-nagyváradi egyházmegye közös püspöke lett.

Egész életútján végigkísérte szociális érzékenysége, az elnyomottak és az üldözöttek védelme. A világháború idején a magyar kormány az ő közbenjárására szüntette meg Alexandru Rusu nagybányai román görög katolikus püspök kényszerlakhelyre való internálását.

Gyűjtőtáborba hurcoltakon, főként zsidókon próbált segíteni. A hatóságok ezért megfenyegették, ha védelmüket nem hagyja abba, őt is elviszik. Kimentette az SS által erőszakkal elhurcolt papjait, 1945 januárjában személyesen járt közben a román megyei főispánnál és a szovjet parancsnoknál, hogy megakadályozza a német-sváb származású híveinek deportálását – eredménytelenül.

Már 1943-ban figyelmeztette papjait és híveit a háború és az esetleges ateista- kommunista uralom lehetséges következményeire, a várható üldöztetésre, szenvedésre. Az áldozatvállalás, engesztelés és vezeklés szükségességét hangoztatta. Figyelmeztette papjait: a jó pásztor nem futamodik meg. 1945. november 8-án XII. Piusz pápa kinevezte a győri egyházmegye püspökévé a vértanúhalált halt Apor Vilmos győri püspök helyére. Scheffler János kijelentette: aláveti magát a pápa akaratának, ha áthelyezése a Szentatya kifejezett óhaja. Kérte azonban, hogy a nehéz helyzetre való tekintettel maradhasson szeretett egyházmegyéjében. A Szentszék elfogadta a kérelmét.

Mindennemű pártpolitikától óvta a papjait. Az állammal való szembekerülést azonban sem az egyház, sem ő nem kerülhette el. A román kormány 1948. július 19-én felmondta a Szentszékkel kötött konkordátumot, az új állami kultusztörvény pedig megszüntette a szatmár-nagyváradi egyházmegyét.

A püspököt a kormány nyugdíjassá nyilvánította, és eltiltotta a püspöki feladatok gyakorlásától. Ő ekkor titokban megszervezte a kispapok úgynevezett földalatti teológiai oktatását az egyházmegye különböző plébániáin. Szembeszegült a romániai katolikus egyházat a pápától elszakítani akaró kommunista törekvésekkel, elvi kérdésekben semmilyen alkudozásra nem volt hajlandó, a pápához töretlenül hű maradt. Ezért 1950. május 23-án a Hunyad megyei Körösbányára (Baia de Criş), a ferences kolostorba vitték kényszerlakhelyre, melyet tilos volt elhagynia. Később letartóztatták, és 1952. március 10. és szeptember 12. között a bukaresti belügyminisztériumban tartották fogva, innen szállították át Jilava földalatti börtönébe. Koncepciós pert kezdeményeztek ellene. A kommunista koncepciós perek szokványos vádjával, a Vatikánnak való kémkedéssel és hazaárulással akarták megvádolni. Cellatársainak elmondta: katolikus papnak nem szégyen kommunista börtönben szenvedni vagy meghalni, hiszen a kötelesség teljesítése és a hitéhez való hűség juttatta oda.

Koncepciós pere tárgyalására nem kerülhetett sor, mert a kínzások és a börtön embertelen körülményei egészségét tönkretették. 1952. december 6-án meghalt a Jilava-i börtönben. Élete minden szakaszában hangoztatott célja: Isten akaratának keresése, felismerése, teljesítése volt. X. Piusz jelmondatát vallotta: Mindent megújítani Krisztusban! Lelki életének fő célkitűzése az igazi felebaráti szeretet megvalósítása volt. Azt vallotta, hogy a szeretet próbája, mértéke, fokozója a másokért hozott áldozat. Ezért akart vezeklő, engesztelő lélekké válni. A haldokló püspök csendes nyugalommal kiejtett utolsó szavai: „Ibi vacabimus…”

A cellatárs, Dan Mizrahy, zsidó származású zeneszerző, negyven év múltán is pontosan idézni tudta Szent Ágoston sorait, a püspök kedvelt gondolatát, amelyre megtanította, s amelyet neki meg is magyarázott: „Ott időzünk és látunk majd, látunk és szeretünk, szeretünk és dicsőítünk. Íme mi lesz végül vég nélkül. Mert mi más a mi végcélunk, ha nem eljutni az országba, melynek nincs vége?” (Szent Ágoston: De Civitate Dei 22,30,5)