Krisztus világossága

Amikor elolvastam a püspök atya karácsonyi cikkét, nagyon megragadott benne a világosságról szóló elmélkedés.
Ahogy elgondolkodtam rajta, egyre több olyan szentírási mondat jutott eszembe, ahol Jézust világosságnak nevezik, vagy éppen ő nevezi magát annak. Jézus ezt mondja magáról: „én vagyok a világ világossága. Aki engem követ, nem jár többé sötétségben, hanem az övé lesz az élet világossága”.

János apostol evangéliumának elején így ír: „A világosság a világba jött.” Izajás is így jövendölt Jézusról: „A nép, amely sötétben jár, nagy fényességet lát. Akik a halál országának árnyékában laknak, azoknak világosság támad” (Iz 9,1). Jézus pedig a tartóra tett mécseshez hasonlít mindannyiunkat, amelyeknek világítaniuk kell. Tehát nem elég felismernünk, hogy ő a Világosság, hanem át kell vennünk és tovább kell adnunk az Ő fényét, mint ahogy a betlehemi lángot is gyertyáról gyertyára adjuk tovább egymásnak, miközben egyre nagyobb fény támad közöttünk.

Karácsonykor világra jött a világ Világossága. Decemberben, amikor nagyon hamar, már délután sötét lesz, különösen is átérezzük a világosság után való vágyakozást. Énekeinkben is megfogalmazódik, hogy a karácsonyi események világosságot hoznak sötétségünkbe: „napvilágos lett az éj, meghasadt az ég”. Azután elmúlik a karácsony, jön a január, a hétköznapok, amikor a karácsonyi ünnepi kiadások miatt sokszor nagyon össze kell húznunk magunkat. Vajon marad-e nekünk valami karácsony világosságából? A karácsonyi csillag fénye tovább világít-e életünkben?

Ebben segítenek a januári ünnepek is. Az évet rögtön Mária, Isten Anyja ünnepével kezdjük, akinek szép példája elsőként vet fényt utunkra a szentek közül. „Szép kelet, szép nap, nincs benned homály” – énekeljük az év első napjaiban. Majd január 6-án következik Vízkereszt, Jézus megjelenésének ünnepe, amikor a három királyok érkezésére emlékezünk, akiket szintén egy fényes csillag vezetett a világ Megváltójához. Két nap múlva, vasárnap Jézus megkeresztelkedését ünnepeljük: a világ Világossága, akire eddig gyermekként figyeltünk, most hirtelen felnőttként lép elénk: most kezdi el igazán fényével elárasztani a világot.

Egyik, erről az ünnepről szóló énekünk Jézusról szintén mint fényről szól: „János áll a part felett, véle hívő nagy sereg, s íme, Jézus lép oda, mint a hajnal csillaga. Nincs homály, itt a nap, minden új fényt kap.”

S ez a karácsonynak, és minden ünnepünknek a lényege: hogy megtisztítsuk szívünket, beengedjük oda Krisztus világosságát, vagyis a Megváltót, aki maga a világosság. Engedjük neki, hogy kisöpörje lelkünkből a sötétséget – a bűnöket, a sötét indulatokat, gondolatokat, vágyakat – és elárasszon minket fényességével. Ha az ember átengedi magát ennek a Világosságnak, meglepve tapasztalja, hogy valóban minden új fényt kap az életében: másképp tud nézni embertársaira, családtagjaira, saját életére, a sokszor keresztként megélt kötelességeire.

Őrizzük meg magunkban karácsony fényességét, hogy januárra és az év többi napjára is maradjon belőle. És kérjük sokszor a Megváltót, hogy azt a fényt, amit születésének ünnepén gyújtott meg bennünk, soha ne veszítsük szem elől, akkor sem, mikor újra elkap bennünket a zsúfolt hétköznapok sodra.

Fogadjuk nagy hálával ezen a karácsonyon is a világosságot, melyet Jézus hozott el nekünk, és amely húsvétkor, a feltámadáskor ragyogott fel teljes fényességében. Ugyanaz a fény gyúl ki most karácsonykor, csak csendesebben, melyről a pap húsvét vigíliáján ezt énekli: „Krisztus világossága! – Istennek legyen hála!”