Beszélgetés Mácsek Szidónia és Bábicsuk Júlia karitászvezetőkkel

A kárpátaljai Karitász-szervezetekről és vezetőikről szóló rovatunkban a mostani alkalommal a gyertyánligeti Karitász vezetőjével, Mácsek Szidóniával és a nagybocskói Karitász vezetőjével, Bábicsuk Júliával olvashatnak interjút.

– Kedves Szidi néni, kérem, meséljen családjáról, gyerekkoráról, tanulmányairól…

– Mácsek Szidónia: Gyertyánligeten születtem 1937-ben, cseh idő alatt. Édesapám mozdonyvezető volt. Nagycsaládban születtem, öten voltunk lánytestvérek. Tíz osztályt végeztem. A háború alatt és az azutáni években sok nehézséggel találkoztunk, nem volt könnyű abban az időszakban élni… Még be sem fejezve a középiskolát, 16 éves koromban már elmentem dolgozni, és a többi testvérem is munkába állt, hogy megkönnyítsük a család helyzetét. Eleinte irodai munkát végeztem, egy titkárnő munkáját segítettem. Később egy gyár logisztikai osztályán dolgoztam. 19 éves koromban férjhez mentem. Férjem villanyszerelő volt. Folytattam a munkámat a gyárban, ahol végül is 40 évet dolgoztam le.
Két gyermekem született: egy lányom és egy fiam. Bár én nem tanulhattam, de őket sikerült kitaníttatni. Négy unokám van. Közülük ketten felsőoktatási intézményben diplomáztak, ketten pedig még középiskolások.

– Hogyan és mikor alakult a Karitász Gyertyánligeten?

– M. Sz.: 1992-ben lettem nyugdíjas. 1997-ben Ferencz Imre atya szolgált nálunk, Gyertyánligeten lelkipásztorként. Ő tervezte el, hogy Karitászt létesít községünkben. Akkoriban még azt se tudtuk, hogy ez mit jelent. Imre atya egy csoportot választott ki, melynek élére engem jelöltek. Ekkor kezdtem ezt a munkát. 1998-ban jött a nagy árvíz, az emberek segítségre szorultak. Magyarországról érkezett szállítmányokat osztottunk szét. Ez ismétlődött meg 2001- ben is, amikor szintén sok ruhaneműt és élelmiszert kaptunk. Fontos megemlíteni, hogy 1998-ban Imre atya helyére Mészáros Domonkos atya került. Ő kezdeményezte a magyar óvoda megalakulását abban az épületben, amely valamikor az egyház tulajdona volt, de a szovjet időkben elkobozták. Tehát vissza kellett szerezni az államtól az ingatlant, melyben éppen óvodát létesítettek. A beregszászi levéltárban megszereztem a szükséges iratokat, melyek segítségével sikerrel jártunk. A házat azzal a feltétellel adták át, hogy ott továbbra is óvoda működjön. Az épület eléggé rossz állapotban volt, ezért Domonkos atya támogatókat szerzett. Különösen Várföldi Tamást, az Egymásért Alapítvány elnökét említeném, aki rengeteget segített az épület felújításában. Amikor a munkálatok befejeződtek, kérték, hogy az állami óvodának egy csoportja az épületben maradhasson. Domonkos atya beleegyezett, mert így a dolgozók fizetését az állam biztosította, nekem pedig csak az élelmet kellett előkerítenem. Ez így működött öt éven át.
2005-ben viszont bejelentették, hogy a magyar csoport dolgozói nem kapnak állami fizetést, bár egy ideig még ígérgették. Négy hónap elteltével Rahón elmondták, hogy csak abban az esetben adnak fizetést, ha az óvoda épületét átadjuk az államnak. Mi nem egyeztünk bele, sőt, az ukrán csoport nem működhetett tovább az egyházi ingatlanban. Ezután pályázatok útján szereztük meg a szükséges támogatást, így van ez a mai napig. Jelenleg 26-28 gyerek jár az óvodánkba. Igyekszünk nagycsaládosokat, rászorulókat előnyben részesíteni. Sok gyerek itt tanul meg magyarul beszélni, mert sok a vegyes házasság, és otthon már nem beszélnek magyarul.
1999-ben szegény gyerekek részére ingyenkonyhát is nyitottunk, mivel igen sok a rászoruló család. Gyertyánliget hegyvidék, itt nincs sok munkalehetőség, és mezőgazdasággal sem érdemes foglalkozni, mert nem terem meg a zöldség, a gyümölcs. Ezenkívül nincs sok rét, az állatok tartása sem jár sok haszonnal.

– Milyen korú gyermekek számára nyitott az ingyenkonyha?

– M. Sz.: 6 és 15 év közötti gyerekek járnak hozzánk: félárvák, szegények, nagycsaládból valók.
1999-ben sikerült államilag beiktatni az óvodát, és mai napig is így működik az intézmény.
2001-ben beindítottunk egy magyar első osztályt 12 gyermekkel. Ezelőtt 50 éven keresztül nem volt nálunk magyar iskola. Az ukrán iskolában kaptunk egy helyiséget. 2005-ig kétévenként indult magyar osztály, 2005 után pedig csak négyévenként, mivel nincs sok gyerek, és a két ukrán osztálynak meg kell lennie.

– A rászoruló családokat miben tudják még segíteni?

– M. Sz.: Régebben gyakran adtunk élelmiszercsomagot, most már erre nincs sok lehetőség. A DORCAS alapítvány támogatja a nyugdíjasokat és a rászoruló családokat. Adunk élelmet, pénzt gyógyszerre, tűzifára, villanyszámlára.

– Milyen a családok helyzete itt a hegyvidéken?

– M. Sz.: A munkanélküliség nagy gondot jelent számunkra. Alig van munkalehetőség: a 12 ágyas kórházban, az iskolában, a postahivatalban és a községházán. Néhány embernek az erdészetnél van munkája. Sokan külföldre mennek dolgozni.
Működik a magyar nyelv oktatása. Minden kedden és csütörtökön két tanárnő foglalkozik 40 gyerekkel. Az óvoda kölcsönöz egy helyiséget ezeknek a foglalkozásoknak. Ünnepekre szereppel készülnek, verseket, táncot tanulnak. Erre a „vasárnapi iskolára” szeretnénk egy külön épületet, amely úgymond magyar kultúrházként működne. Ezzel tudnánk a fiatalokat összegyűjteni, idecsalogatni. Remélem, ezt az ügyet még sikerül véghezvinni.

– Jutka néni, bemutatkozna ön is? Meséljen a korábbi életéről, családjáról!

– Bábicsuk Júlia: 1945-ben születtem. Édesanyám patikában dolgozott. Hét évesen mentem iskolába, ukrán osztályba, mivel akkoriban nem volt Nagybocskón magyar iskola. 18 évesen mentem férjhez egy ukrán fiúhoz, aki magyarul is jól beszélt. Ezt követően egy gyárban dolgoztam. 22 évesen lehetőségem nyílott arra, hogy az Erdészeti Akadémiára felvételizhessek Sikeres felvételi után 6 évig tanulhattam ott levelező tagozaton. Közben az erdészetnél irodai munkát végeztem mint mérnök.

Két fiam van, 15 év különbséggel születtek. A férjem három éve halt meg. 1995-ben Ferencz Imre atya lett Nagybocskó lelkipásztora és Karitászt szervezett, engem választottak meg vezetőnek a 14 tagú csoport élére. Azt se tudtam, mit jelent a Karitász szó. Elkezdődött a hosszú, fárasztó, de eredményes munka. A legnagyobb és legfontosabb feladatunk eleinte a templomépítés volt. Ezek után jött Domonkos atya, akinek a nevéhez még több érdem fűződik. Sok utánajárás és utazgatás után 1999- ben az ő segítségével létrehoztuk a magyar katolikus óvodát. 15 év alatt két és fél évig támogatta intézményünket az állam, máskor a Karitász különböző támogatások segítségével tartotta el. Tőlünk is el akarták venni az épületet, de nem adtuk.

– A fent említetteken kívül miből állt még a Karitász tevékenysége?

– B. J.: Segélyszállítmányokat fogadtunk, adományokat osztottunk ki rászorulóknak. Az óvoda vezetője magyar nyelvet is tanít körülbelül 30 iskolás gyereknek.

– Nagybocskón milyen a családok helyzete?

– B. J.: Csak a fafeldolgozó ipar működik. A község lakosságának nagy része külföldön vállal munkát. Emiatt sok család tönkremegy.