A KÁRPÁTALJAI RÓMAI KATOLIKUS EGYHÁZ TÖRTÉNETE

I. rész

A kárpátaljai egyház története visszanyúlik első királyunk, Szent István koráig. Az ő idejében kezdtek kereszténnyé lenni őseink, belépve az európai népek nagy családjába. Mind nyugatról, mind keletről (Bizáncból) jöttek térítők. Az akkor még egységes kereszténység római (latin nyelvű) és keleti (görög ill. ószláv nyelvű) követői egy közös hazát építettek.
Szent István király szervezte meg – pápai megbízatás alapján – a Kárpátmedence egyházi beosztását, ami az erdélyi egyházmegyéhez tartozott, később, a XIV.sz. elején a mai Kárpátalja is az egri püspöki egyházmegye része lett. Egyre több helyen épült templom, nemcsak a városokban (Munkács, Ungvár, Beregszász, Nagyszőlős), hanem a kisebb településeken is (az 1332-ből származó Rómában hiányosan fennmaradt feljegyzés területünkön 50-nél több templomos helyet sorol fel). Külön tanulmányt érdemelne az egykori kolostorok története.
A reformáció korában e területen szinte megszűnt a katolikus egyház, a ferencesek, majd a jezsuiták buzgó munkája nyomán lassú fellendülés következett. II. Rákóczi Ferenc idejében együtt küzdöttek a szabadságért a különböző nyelvű és vallású felkelők. A hatalmas egri egyházmegye püspökei: Telekesy István (akit II. Rákóczi Ferenc melletti hűségéért a császár Szarvaskő várába záratott) és Eszterházy Károly az Egri Lyceum felépítésével azon fáradoztak, hogy legyenek képzett papok és kántortanítók a helyreállított vagy az újonnan épített templomokban. Mivel az egri egyházmegye túl nagynak bizonyult, I.Ferenc király 1804-ben kettéosztotta, és a levált rész területén létesítette a kassai és a szatmári egyházmegyét. VII. Piusz pápa jóváhagyta a szatmárit, melyhez akkor hatvan plébánia tartozott. Kárpátalja ennek a része lett. Hám János volt a szatmári püspök, akit 1848-ban esztergomi érsekprímásnak jelöltek (a szabadságharc bukása után esztergomi kinevezését büntetésből érvénytelenítették).
Az I. világháború után a szatmári egyházmegye 3 részre szakadt. Szatmárnémeti és környéke (45 plébánia) Romániához, 44 plébánia (a mai Kárpátalja és néhány kelet-szlovákiai település) Csehszlovákiához került, 14 pedig (Szatmár és Bereg megyében) Magyarországon maradt. Kárpátalja római katolikus híveit ez időben az ungvári főesperes kormányozta a szatmári püspök helyetteseként. Majd a Vatikán és a csehszlovák kormány megállapodása nyomán Kárpátalja apostoli kormányzóság lett. Az apostoli kormányzóság rendkívüli megoldás az egyházjogban: egy meghatározott területen élő katolikus felekezet, Isten népének egy része, amelyet a pápa különleges és egészen súlyos okok miatt nem tett egyházmegyévé, és ezért a vezetését apostoli kormányzóra bízta (aki a területet az egész Egyház legfőbb vezetője: a pápa nevében kormányozta).
1938-41 között a kassai püspök (dr. Madarász István) volt e területen az apostoli kormányzó; majd – egészen a II. világháború végéig – az újra egyesített egyházmegye élére kinevezett dr. Scheffler János szatmári püspök irányította Kárpátalja híveit.
Scheffler püspök a háborús frontvonal közeledtével részhelynököket (vikáriusokat) nevezett ki arra az esetre, ha az egyházmegye központjával megszakadna a normális kapcsolat. E részhelynökök feladata különösen jelentős lett a II. világháború után, amikor a szatmári püspöki egyházmegye 4 részre szakadt.
Romániában maradt a székhely, onnan kormányzott a püspök, majd 1948-as letartóztatása után az ő nevében helynökei. Scheffler János börtönben halt meg. Azóta – egészen az 1989-es bukaresti fordulatig -csak ideiglenes ordinárius állt az egyházmegye élén. A fordulat után kinevezett Reizer Pál megyéspüspök 1990. május l-jén vette át szolgálatát.
Csehszlovákiához került Szobránc-Nagykapos környékén néhány plébánia. E területet a Kassáról 1945 elején kiutasított (és 1948-ban Magyarországon elhunyt) Madarász István helyett apostoli kormányzóként Csárszky József püspök irányította, majd halála után az 1989 -es prágai fordulatig itt csak ideiglenes ordinárius működhetett. Közben a Szentszék e plébániákat a kassai egyházmegyéhez csatolta. A megnövekedett egyházmegye élére 1990 tavaszán Alojz megyéspüspök került.
Magyarországon 1952-től (a Scheffler püspök által kinevezett részhelynök halála után) a szatmári terület irányítója az egri érsek lett, majd 1982-ben végleg az egri főegyházmegyéhez kapcsolták ezt a vidéket.
Kárpátalja római katolikus hívei a háború után a Szovjetunióhoz, majd Ukrajnához kerültek.
A vallásosság, a hívő emberek meggyőződése elleni harc 1945-től a hivatalos politika szintjére emelkedett, és a hívőközösségek élete egyre nehezedett. A vallásos egyesületek megszűntek, a gyermekek hitoktatása kiszorult az iskolából, majd teljesen tilos lett. Az egyház elveszítette épületeinek tulajdonjogát. A plébániákat (egyházi irodákat, papi lakásokat) ki kellett üríteni (ma még felmérhetetlen, mennyi régi okirat, történelmi feljegyzés ment veszendőbe), az egyházi anyakönyveket át kellett adni az állami hatóságoknak. Az államosított templomokat a hívőközösségek bérbe vehették, és a használatukért komoly adókat kellett fizetni. Egyre több helyen zárták be a templomokat, mert megvonták az egyházközségek államjogi bejegyzését („regisztrációját”), és az istentiszteletre készült szenthelyeket átalakították raktárrá, műhellyé, tornateremmé, sőt ateista múzeummá (a bezárások többsége 1956-1962 között történt).
Kárpátalján 1945-ben 48 latin szertartású pap működött. 1945-ben 3 papot tartóztattak le, majd 1948-tól újabb 15-öt. Ma már nyíltan elmondhatjuk, hogy a szovjetellenes tevékenység vádjával hozott ítéletek törvénytelenek voltak – amint a rehabilitáló határozatok kimondták.
Az itthon maradt papok közül is jó néhányan kaptak figyelmeztetést, esetleg megvonták működési engedélyüket vagy áthelyezték őket (mert „nem tartották be az egyház működésére vonatkozó állami törvényeket”). A hivatalosan hangoztatott „vallásszabadság” értelmében a hitélet a templomokba szorult vissza (a nyilvános helyen, például vendéglőben végzett ima már vallásos propagandának számított és büntették).

AZ 1945 – 56 KÖZÖTT ELHURCOLT RÓMAI KATOLIKUS PAPOK NÉVSORA

1. Árvay Dezső tiszaújlaki plébános (visszatért Tiszaújlakra, 1967-ben halt meg).

2. Dr. Bujaló Bernát ungvári főesperes, vikárius (1956-ban megrokkanva került haza, 1979-ben halt meg Kisráton).

3. Bakó Zoltán kisszelmenci plébános (rokkantan tért haza, 1959-ben halt meg Munkácson).

4. Bártfay Kálmán nagyszőlősi főesperes (hazatérve nyugdíjasként élt, 1961-ben halt meg Ungváron).

5. Csáti József munkácsi segédlelkész (halálos ítéletét nem hajtották végre, hazatérte után néhány évig nem mehetett vissza Munkácsra, de aztán itt plébános, majd 1986-tól vikárius 1993-ban bekövetkezett haláláig.)

6. Galambos József benei plébános (hazatérése után Huszton plébános, 1985-ben vikárius, 1985-ben halt meg).

7. Haklik Sándor kisráti esperes (már félig bénán vitték el, útközben meghalt, ismeretlen helyen nyugszik).

8. Heveli Antal aknaszlatinai plébános (hazakerült, akkor Aknaszlatinán teljesített szolgálatot, jelenleg Szolyván plébános).

9. Homolya Péter felsődomonyai plébános (1981-ben halt meg beregszászi főesperesként).
10. Horváth Ágoston dolhai plébános (hazakerült, több helyen végezte szolgálatát, 1990. decemberében halt meg ungvári plébánosként).

11. Hudra Lajos beregszászi segédlelkész (hazatért, plébános volt Huszton, Aknaszlatinán, majd vikáriusként halt meg 1995-ben Munkácson).

12. Lőrincz István őrdarmai esperes (1945-ben tartóztatták le, hazatérése után Kincseshomokon halt meg 1979-ben).

13. Pásztor Ferenc beregszászi főesperes, vikárius (valahol Szibériában halt meg).

14. Sörös János munkácsi esperes (hazakerült, Munkácson halt meg 1958-ban).

15. Tempfli István nevetlenfalui plébános (hazatérve Rahón lett plébános, itt is halt meg 1988-ban).

16. Tindira Ernő bárdházi plébános (1945-ben tartóztatták le, az 1956-os amnesztia után egy időre kitiltották Kárpátaljáról, csak halála előtt jöhetett visz-sza, 1972-ben halt meg Ungváron).

17. Dr. Tóth József szerednyei plébános (1945-ben fogták el, szabadulása után évekig ki volt tiltva Kárpátaljáról, 1968-ban halt meg Szerednyén).

18. Tőkés György huszti esperes (hazatért, Huszton halt meg 1973-ban).