„Az Úr lelke van rajtam, mert fölkent engem.
Elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek,
S hirdessem a foglyoknak a szabadulást,
A vakoknak meg a látást;
Hogy felszabadítsam az elnyomottakat,
És hirdessem: elérkezett az Úr esztendeje”
(Izajás 61)
Értelmem ösztönszerűen keresi a választ, majd rátalál az apostoli hitvallás soraira: „Hiszek egy Istenben… és Jézus Krisztusban, ő egy Fiában, a mi Urunkban, ki fogantaték Szentlélektől, születték Szűz Máriától…”
Agyamban peregnek a sorok, az értelem monoton hangja lassan belevész a feltoluló érzésekbe, emlékekbe. Gyermekkorom Krisztus-képét találja meg az elkóborolt gondolat. A nagypéntek gyászénekei, a csendes várakozás alig tudják féken tartani serdülői türelmetlenségemet, hisz már csak kettőt kell aludnom a Nagy Titok napjáig. Végül elérkezik a húsvétvasárnap reggele, mikor elindulok szüleimmel és testvéremmel pászkánk megszentelésére. A templom tömjénfüstös levegője, a feltámadási himnusz, a felszabadult életérzés élménye kitörölhetetlen nyomot hagy lelkemben.
Iskoláskoromban került először kezembe első írásos nyelvemlékünk, az Ómagyar Mária-siralom egyik újkori átirata. Most is szívesen olvasom archaikus nyelvezetű sorait. Benkő Loránd átiratában így hangzik Mária siralma:
1. Nem tudtam, mi a siralom. Most siralommal zokogok, bútól aszok, epedek.
5. Világnak világa, Virágnak virága, keservesen kínzanak, vas szegekkel átvernek!
6. Jaj nekem, én fiam! édes vagy, mint a méz, de szépséged meggyalázzák, véred hull, mint a víz.
Megdöbbent a sorokból kiáradó anyai fájdalom. A költői megjelenítés itt lehetővé teszi Máriának, hogy önmagát ajánlja fel áldozatul fia helyett:
12. Kegyelmezzetek fiamnak, nem kell kegyelem magamnak…
Elképzelhető egyáltalán, hogy Mária magára vegye fia földi pályájának beteljesülését? Nem teheti, hiszen ez az út egyedül a názáreti Jézusé, akiről a próféciák szóltak. A siralom-költemény az odaadó együttérzés szavaival végződik:
12…. avagy halál kínjával, anyát édes fiával vele együtt öljétek!
Ott, legbelül egy számonkérő hang szólal meg: te vajon vállalsz-e valamilyen közösséget Jézussal; egyáltalán ki neked Krisztus?
Eszem riadtan ébred fel kellemes tespedtségéből, tiltakozni próbál: éppen farsang idején akarsz ilyesmivel foglalkozni? Ezzel majd ráérsz nagyhéten. Akkor majd leporolhatod gyermekkori Krisztus-képedet, sőt húsvétkor lesz feltámadási himnusz, tömjénfüst, azután sonka, kalács és bor, egyszóval jól fogod magad érezni…
Szégyen fog el. Már rég kinőttem a gyermekkorból, elsőre mégis ezek jutnak eszembe. A kísértés mindenütt jelen van, de most már tudok ellene védekezni.
Segítségemre volt és van ebben a Szentírás, ahol Izajás próféciája készített fel Jézus Krisztus megismerésére és elfogadására. Jövendölése minden kor emberéhez, így hozzám is szól: „Nézzétek, szolgám diadalmaskodik, fönséges lesz és nagy dicsőségre emelkedik. … királyok némulnak el színe előtt, mert olyasmit fognak látni, amilyet még soha nem hirdettek nekik. … megvetett volt, utolsó az emberek között, a fájdalmak férfija, aki tudta mi a szenvedés; … a mi békességünkért érte utol a büntetés, az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást … és teljesül általa az Úr akarata… szenvedésével sokakat megigazultakká tesz szolgám, mivel gonoszságaikat magára vállalta… és közben imádkozott a bűnösökért.” (íz. 52,13 – 53,12)
Igen, a külsőségek gyermeteg vagy éppenséggel farizeus gyakorlása engem már régen nem elégít ki. Ezzel nem akarok évszázados hagyományokat bírálni, melyek oly kedvesek lettek számunkra, csupán a mai kor túlzott fogyasztói szelleme megkívánta lényeg-takarást vetem el. Nem akarok a csalóka és hamis nosztalgia-mocsarakban elmerülni, édeskés csúsztatások révén eltávolodni Megváltómtól. Izajás könyvének 6l. fejezete tömör valóság számomra: Jézus Krisztus által valóban eljutott hozzám az örömhír; mint testi rabságokban szenvedőnek szabadulást hirdet és ad; megnyitotta a talmi értékek csillogásától elvakult szememet; felszabadít elnyomottnak vélt életérzéseimből.
Hiszem, hogy Jézus Krisztus egyszemélyben valóságos Isten és valóságos ember. Több tízezren voltak, akik őt személyesen ismerték. Péter szavai szerint: „A názáreti Jézust az Isten igazolta előttetek a hatalmas csodákkal és jelekkel, amint tudjátok…” (Ap.Csel.2,2) Igen, Krisztus nekem már nemcsak egy gyermekkori élményt jelent, hanem a valóságot. Gyötrelmes kereszthalálával engem is megváltott bűneimből. Ez a legbensőbb tartalma annak az isteni misztériumnak, amely az egyházat élteti. Bár nem jár közöttünk testi valóságában, hiszem, hogy jelen van az eucharisztia szentségében. Szent testének és vérének vételét az utolsó vacsora alkalmával számomra is meghagyta, mivel előre tudta, hogy mennyire gyenge, hitetlen és elesett leszek őnélküle. S végül mi a hitemnek az igazi alapja? Az, hogy Jézus Krisztus feltámadt a halálból. Szent Pál megállapítása erősítsen meg mindnyájunkat hitünkben: „Ha Krisztus nem támadt föl, nincs értelme a mi tanításunknak és nincs értelme a ti hiteteknek sem.” (1 Kor. 15,14)
Szvirida János
Munkács