20 éve kezdődött a ferences misszió Kárpátalján

Majnek Antal püspök visszaemlékezése a kezdetekre 

1989. július 15-én érkeztem Munkácsra. Amikor a csapi határátkelőnél lassan, nagyon lassan ment át a vonat a Tisza fölött, elmerengtem azon, hogy néhány éve itt kajakoztam gimnazistáimmal, és a magyar határőrök óva intettek, hogy ne menjünk közel a határhoz, mert a szovjet katonák ránk lőhetnek. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer belépek ebbe a zárt világba.

A munkácsi széles nyomtávú vonaton furcsa volt számomra a hosszú és széles vagon, jobbra-balra háromhárom üléssel. Az emberek jó része magyarul beszélt. Nagyon szép élmény volt számomra, amikor Munkács határában megjelent a vár gyönyörű szép látványa, amit addig csak képen láttam.

Munkácson, az állomáson hatalmas tömeg volt. Feltűnt ruházatuk régiessége; mintha a húsz évvel azelőtti Magyarországon lettem volna. Keresni kezdtem a Kommunista u. 4-et, ahol a vikárius úr lakott. Meglepetésemre orosz nyelvű kérdésemre a megkérdezett magyarul válaszolt, és elkísért a megfelelő keresztutcáig is. Csáti József vikárius úr már várt és nagyon nagy örömmel fogadott. Elszállásolt magánál, és aznap beszélt arról, hogy a ferenceseknek Nagyszőlősön van kolostoruk, 500 éves ott a ferences jelenlét, ezért ott kellene laknunk és szolgálnunk, azon a vidéken.

Másnap a sofőrje el is vitt Nagyszőlősre, ahol találkoztam néhány hívőnkkel. Megkértük őket, hogy mire visszajövünk, találjanak számunkra alkalmas házat, ahol ideiglenesen lakhatnánk hárman, szerzetesek.

Mire tíz nap múlva visszajöttem, már autóval (szép 05-ös Ladámmal), addigra tíz eladó házat is találtak. Végignéztük őket, és a Borkanyuk utcai házra esett a választásunk, ahol most is laknak a ferencesek. Ezt a házat a vikárius úr segített nekünk megvenni. Utána érkezett augusztusban Dávid atya, szeptember elején pedig László atya, aki házfőnök lett.

A házban három szoba és egy konyha volt, ahol szűken, de éppen elfértünk. Később hozzá kellett építenünk szobákat, így a vendégek számára is lett hely. Mindig lakott nálunk egy-két diák is a Felső-Tiszavidékről, akik a szőlősi magyar iskolába jártak.

Első szentmisémet Nagyszőlősön a kis temetőkápolnában tartottam. A nagytemplomot ugyan visszaadták Paskai László bíboros úr látogatásakor, de még javában tisztították, festették. A régi ferences templomban pedig még múzeum volt. A temetőkápolna emlékeztetett a katakombák világára: a katolikus egyház talán épp Nagyszőlősön volt leginkább megalázva az elmúlt fél évszázadban, hiszen a görög katolikus egyház betiltása mellett a római katolikus egyháznak is elvették mindkét templomát.

Az emberek nagy szeretettel és örömmel fogadtak. Rögtön jöttek az igények keresztelésre, esküvőre, temetésre… Az első évben temettük el az utolsó nagyszőlősi papot, Hasák tisztelendő urat, aki már évek óta fekvőbeteg volt.

Az első utam Husztra vezetett. Azután Viskre mentem misézni, ahol nagyon kellemes meglepetés fogadott a hívek részéről: fél órával előbb érkeztem, hogy gyóntassak, de mivel a hívek fele sorban állt a gyóntatószéknél, a szentmise után is még vagy két órát gyóntattam. Bustyaháza, Técső voltak még a helyeim, a legtávolabbi pedig Kerekhegy, Szőlőstől 80 km-re, úttalan utakon. Talán itt volt a legnagyobb öröme a híveknek, hiszen addig csak kéthavonta járt Szlatináról Hudra Lajos atya, én pedig hetente jártam ki hozzájuk misézni.

A nagy áruhiány ellenére a hívek elláttak minden jóval. Igyekeztek benzint is szerezni, ami a legnehezebben beszerezhető áru volt. Volt sok fájó dolog is, például az emberek ínséges élete. Sokan elkezdtek járni Magyarországra, Csehországba; felfedezték a különbséget a hazai és az ottani életszínvonal között, és egyre többekben fogalmazódott meg a vágy, hogy kivándoroljanak. Amikor például técsői hittanosaim hazajöttek egy esztergomi nyaralásról, rákérdeztem szomorúságuk okára. Alig merték bevallani, hogy sírva jöttek haza, mind ott maradtak volna, mert annyira jól érezték magukat. Bennem akkor fogalmazódott meg a gondolat, hogy inkább itt helyben szervezünk a gyerekeinknek nyári hittantáborokat, és Magyarországról hívunk embereket, akik foglalkoztatják őket. Az Új Emberben is megjelent akkor ez a felhívás, és rengetegen jelentkeztek segítőnek, alig tudtam szétosztani őket a táborokba.

Nagyon hálás vagyok az első segítőtársaimnak minden helyemen. Nagyon tetszett a hozzáállásuk. A paphiány miatt az emberek nagyon önállóak lettek, megtanultak gondoskodni a hívekről, mindenhol voltak temetőkántorok, imakörök, éneklők, akik virrasztani mentek, aztán pedig a temetésen is énekeltek. Ez a kialakult rendszer nagyon megkönnyítette a munkámat az első években, hiszen öt hely egyre növekvő lelkipásztori igényeit kellett kielégítenem, és nem kellett mellette gazdasági ügyekkel, építkezésekkel foglalkoznom. Bustyaházán pl. a hívek fogtak össze, visszaszerezték a templomot és fél év alatt önerőből rendbe is tették.

A teljesség igénye nélkül így emlékszem vissza a kezdetekre. Ezekből a mozaikkockákból talán érzi az olvasó az újjászületésnek azt a lelkes időszakát, amely az akkori híveket és minket, papokat is erővel és örömmel töltött el a fizikai fáradtság és a nehézségek ellenére.