II. Sixtus pápa és Szent Lőrinc

A Krisztus halála és feltámadása utáni III. század közepén Valerianus császár és környezete szemet vetett az Egyház vagyonára. A pogányok között mesés hírek keringtek az Egyház kincseiről, amelyekről azt hitték, a katakombákban vannak elrejtve. Valerianus császár több keresztényellenes intézkedése mellett elrendelte, hogy zárják be a római katakombákat, amelyek elődje, Decius császár zaklatásai alatt váltak szertartási helyekké. A katakombákat mégsem tudták felszámolni. A keresztények ekkor alkalmazták a vészkijáratokat, a menekülés után felhúzható létrákat.

258-ban a légionáriusok mégis akkor törtek rá észrevétlenül a Szent Callixtus katakombára, amikor II. Sixtus pápa mise alatt, főpapi ornátusban éppen prédikált.

Hogy megmentse híveit és papjait, azonnal felajánlotta, elvihetik. Így teljes ornátusban, „tettenérés” címén, négy diakónusával együtt a város prefektusa elé vitték, aki meghozta azonnali ítéletét: vigyék vissza, és püspöki székében végezzék ki.

Lőrincet, aki a pápa egyik diakónusa volt, csodálatos módon nem vitték el. Életéről szinte semmit nem tudni, haláláról viszont néhány megbízható történeti adat maradt ránk. Mégpedig Szent Ambrus egyik írásának köszönhetően, aki a római hagyományt fektette papírra. Innen ismert, hogy Lőrinc, amint látta, hogy a püspökét halálba viszik, sírni kezdett. Nem azért, mintha sajnálta vagy féltette volna, hanem mert ő nem kísérhette a vértanúságba. Miközben Sixtus pápát a kivégzés helyére kísérték, Lőrinc sírva kérte a mártírt, ne hagyja el őt, mire a pápa megnyugtatta: „Fiam, nem hagylak el. Rád még nehezebb küzdelem, teljesebb korona vár.

Látod, engem, gyönge öreget kímélnek majd. A te győzelmed dicsőségesebb lesz. Ne sírj! Három nap múlva követni fogsz.” S hogy egészen megnyugtassa, még egy utolsó, igazi diakonusi szolgálatot bízott rá: ossza szét az egyház vagyonát a szegények között, mert az ő örökségük az.

A császár végrehajtói Lőrincen a „kincseket” kezdték követelni. A diakónus haladékot kért, hogy, úgymond, összehordja azokat. Három napot kapott. Ezalatt a szegények, özvegyek, árvák, nyomorékok után járt, s kiosztotta az egyház pénzét. Végül a prefektus előtt egy nagy sereg koldussal, bénával és beteggel jelent meg, mondván: „Tudd meg, hogy az arany, amit oly mohón követelsz, csak megvetendő holt érc, gaztettek és bűnök forrása. Az igazi arany az a világosság, amiben ezek a szegények járnak. Testük gyengeségében, türelemmel viselt szenvedésükben van a kincsük. Ezek nem ismerik a bűnt és a szenvedélyeket – az ember igazi betegségeit, amik rontják és gyalázatba taszítják a gazdagokat és a hatalmasokat. – Íme, itt vannak az Egyház kincsei!” A bíró úgy vélte, hogy Lőrinc gúnyolódik vele, ezért dühödten tűzhalálra ítélte. Izzó vasrostélyra fektették, miközben az alatta égő parazsat nem engedték lángra lobbanni, hogy tovább tartson a kínzás.

A legenda szerint a mártír kínzása közben meghökkentő humorérzékről tett tanúságot. Egy darabig mozdulatlanul feküdt a parázs fölött, majd vidáman szólt a prefektusnak: „Most már megfordíthatnál.

Ez az oldalam eléggé megsült”. Megtették. Később ismét szólt: „Már egészen megsültem. Akár ehetsz is belőlem”. Miközben a bíró tehetetlen dühében csak átkozódott, Szent Lőrinc az égre emelte szemét és Róma megtéréséért imádkozott. Könnyei végigfolytak az arcán, majd csendben kiszenvedett. Rómában a Via Tiburtina mentén temették el, ünnepét augusztus 10-én ülték meg, és vértanúsága helyén Nagy Konstantin bazilikát építtetett, mely hamarosan keresett zarándokhellyé vált. Ma is a hét római főtemplom közé számolják. Lőrinc hosszú időn át a leginkább tisztelt szentek közé tartozott.

Az ő közbenjárásának tulajdonították I. Ottó császárnak az Augsburg melletti Lech mezején 955. augusztus 10-én a kalandozó magyarok felett aratott győzelmét. Tisztelete ezért nagyon fellendült német földön. Spanyolországban valóságos nemzeti szentnek tekintik, mivel legendája szerint hispániai származású, s II. Sixtus pápa spanyol földről hívta el, hogy Róma diakónusa legyen.

A tisztítótűzben szenvedő lelkek, a tanulók, diákok, szegények, gondnokok, könyvtárosok, minden tűzzel kapcsolatos egyén védőszentje. Elsősorban égési sebek gyógyulásáért fordultak hozzá.

A népi gyógyászatban létezik a Lőrinc-áldás a tűz és égési sérülések elkerülésére. Ünnepe a földműves nép körében határnapnak számított. Ezen a napon fáradoznak azért, hogy a növényeket megóvják a tűztől. A hívő nép pedig az augusztus 10-e körül látható hullócsillagokat „Lőrinc kön.- nyeinek” nevezte el, mert maga az ég sírt vértanúsága miatt.

Összeállította: Riskó Mariann