Beszélgetés Gerhardt Margit nénivel

Nemrég alkalmam volt kicsit hosszabban elbeszélgetni Gerhardt Margit nénivel, a munkácsi püspökség házvezetőnőjével, akit megkértem, meséljen fiatalkoráról, életéről. Érdekes, izgalmas, mi több megrendítő dolgokat mondott el arról, hogy miket élt át élete során.

– Huszton születtem egy német családban, 1926-ban, amikor Kárpátalja még cseh terület volt. Nyolcan voltunk testvérek. Édesapám gazdálkodó volt, így én is elsajátítottam ezt a munkát, szinte belenőttem és nagyon szerettem is végezni. 1939-ig német iskolába jártam, azután, amikor bejöttek a magyarok, egy évig szüneteltek az iskolák. Egy év után magyar iskolában folytattam a tanulást. Az iskola után egy helyi áruházban dolgoztam három évet…

– Miért csak hármat?

– Tovább nem dolgozhattam, mivel a háború vége felé – 1944-ben – az akkor már szovjet kézben lévő területekről – így Husztról is – a német családokból munkatáborokba vitték a 18-30 éves lányokat, asszonyokat. A családunkból kettőnket vittek el – engem és nővéremet. Én éppen 18 éves voltam. Szüleink otthon maradtak.

– Hová kerültek munkatáborba és milyen körülmények között éltek ott?

– Donbaszba, Horlovkába irányítottak minket, ahol szénkitermelés folyt. Huszton vagonokra szállítottak fel minket és kétheti utazás után érkeztünk meg az internáló munkatáborba. Útközben nem sok ennivalót kaptunk, főleg azt ettük, amit magunkkal vittünk. A munkatáborban barakkokban laktunk, ami nem volt nagyon kellemes, de ki lehetett bírni. Hetven-nyolcvan ember lakott együtt egy ilyen barakkban, emeletes ágyakon aludtunk.

– Milyen jellegű munkát kellett ott végezni?

– Mivel mi nem hadifoglyok és háborús bűnösök voltunk, velünk viszonylag jól bántak. Főleg széngyárakban dolgoztunk, ezért valamivel könnyebb volt ott a munka, mint a bányákban. Csak egy vagy néha két műszakban dolgoztunk, de volt hogy éjjel is rakodni kellett, ha jött egy vasúti szerelvény. Általában szenet pakoltunk, de volt, amikor építkezésen téglát kellett rakodni. Néha pedig takarítóként dolgoztunk. Mindig máshová osztottak be minket.

– Hogy bírták a munkát?

– Mivel többnyire fiatalok voltunk, ezért aránylag jól bírtuk. Persze volt, aki eleve gyengébb vagy beteges volt, azokat hazaküldték. A nővérem is egy év ottlét után tüdőgyulladást kapott, ezért hazamehetett.

– Hogyan teltek az ünnepek a lágerben?

– A hétköznapoktól semmiben sem különböztek. A héten egy nap kivételével mindig dolgozni kellett, akár ünnep volt, akár nem.

– Tudta-e vallását gyakorolni, volt-e ott katolikus pap, aki misézett?

– A vallásgyakorlás kizárólag abból állt, hogy az imakönyvemből magánimákat végeztem. Misére nem tudtam sehová sem járni.

– Hogyan sikerült hazajutnia?

– 1950 elején választásokat írtak ki, mi is kaptunk szavazócédulákat, így hazamehettünk. Elvittek minket Kijevbe, onnét pedig egyedül utaztam először Lembergbe, aztán haza, Husztra. Amikor hazajöttem, édesanyám már nem élt. 1947-ben halt meg rákban. Édesapám még élt. Testvéreim közül a lágerből előzőleg hazatért nővérem és két fiútestvérem volt otthon.

– Hazatérve otthonába hogyan folytatódott az élete?

– Hazatérésem után két év múlva édesapám is meghalt, a nővérem férjhez ment, így hárman maradtunk otthon a fiútestvéreimmel. Néhány évig otthon dolgoztam a háztartásban, majd egy varrodában helyezkedtem el, ahol délelőtti és délutáni műszakban dolgoztam felváltva. Mivel abban az időben kevés volt a pap, ezért szabadidőmben elsőáldozásra én készítettem a huszti fiatalokat. Az akkori vallásüldözés miatt titokban kellett hitoktatni, így mindig más-más gyerek otthonában gyűltünk össze.

– Hogyan került a püspökségre?

– 1976-ban megismerkedtem Hudra Lajos atyával, aki Szlatinán volt plébános. Megtudta, hogy titokban hitoktatással foglalkozom, azt mondta, megbízhatónak talál, és felkért, hogy legyek a házvezetőnője. Mivel 1994-ben az akkori vikárius, Csáti József atya meghalt, Hudra atyát nevezték ki vikáriusnak, Munkácsra kellett költöznie, ahová engem is elhívott. Munkácson sajnos nem sokáig szolgálhatott – egy év múlva meghalt.

1996-ban az akkori huszti plébánost, Majnek Antal atyát püspökké szentelték, és ő került Munkácsra. Én is maradtam Munkácson, immár a püspökségen. Fiatal koromban soha nem gondoltam, hogy életem nagy részében papi vagy püspöki házvezetőnő leszek. Mindig igyekeztem a Jó Istent valamilyen módon szolgálni, nekem ez a feladat jutott.

Az interjút készítette:
Bunda Szabolcs