A feltámadás után, miután Jézus már meg jelent apostolainak, ők mégis halászni mennek. Látszik ebből a tettből az apostolok tanácstalansága. Jézus küldte őket Galileába, Mária Magdolnával üzenve nekik: „menjenek Galileába, ott majd viszontlátnak engem.” Nem tudhatjuk, hogy azért kezdtek-e halászni, mert keserűségükben vissza akartak térni régi szakmájukhoz, vagy pedig tehetetlenségükben, mert várták Jézust, de Jézus nem jött azonnal, s minden bizonytalanná vált bennük.
Szenvedése kezdetén az apostolok elszaladtak a Getszemáni kertből, s ezzel megtagadták Jézust. Ez bizonyos szempontból hittagadás is volt. Attól féltek, hogy most Jézust feszítik keresztre, holnap pedig lehet, hogy őket. Jézus tudja magáról, hogy ő az Isten Báránya, aki feláldozza magát az emberekért, de ezt az apostolok akkor még nem látják világosan. Számukra csak a Szentlélek leszállását követően, pünkösd után lesz világossá, hogy ha Jézust megölték, de a Mennyei Atya feltámasztotta, akkor, ha őket megölik, a Mennyei Atya őket is feltámasztja. Ezért már nem félnek a főpapoktól; Péter is bátran kimondja, hogy „ti” feszítettétek keresztre, mert már nem érdekli az, ha őt is keresztre feszítik. Mert hogyha Isten Jézust feltámasztotta, akkor őt is fel fogja támasztani. A keresztre feszítéskor ezt még nem látják, csak azt, hogy Jézust megölik. Emiatt hagyják ott Jézust, mert félnek, s nem látják értelmét annak, hogy Jézus után őket is keresztre feszítsék.
AZ ÚR JÉZUS NEKÜNK IS MEGJELENIK
Az Úr Jézus feltámadása után csak azoknak jelent meg, akik földi életében szerették őt. Arról nem tudunk, hogy a főpapoknak, farizeusoknak, Heródesnek vagy Pilátusnak is megjelent volna. Azoknak jelenik meg, akik megpróbálják elkötelezetten szeretni őt. S ettől kezdve már mindegy, hogy az ember abban az időben élt, vagy kétezer évvel később, vagyis ma, mert ha mi elkötelezetten próbáljuk az Úr Jézust szeretni, szolgálni az életünkben az állapotbeli kötelességeink teljesítésével, akkor az Úr Jézus nekünk is megjelenik. Mi is találkozhatunk a feltámadt Jézussal: lehet, hogy nem úgy, mint az apostolok, akik saját szemükkel látták és vele ettek. Lehet, hogy úgy találkozunk vele, hogy meghallgatja és teljesíti egy imádságunkat, és mi tudni, érezni fogjuk, hogy ezt most az Úr Jézus tette velünk. Ez valójában az élő Isten tanúságtétele, segítsége a mi számunkra; így jelenik meg nekünk a feltámadt Jézus. Tehát, ha elköteleződve szolgáljuk az Úristent, ő megjelenik nekünk, kinek-kinek saját élethelyzetében.
Jézus ma is csak azoknak jelenik meg, akik szeretik őt. Hogyha valaki kritikusan vagy cinikusan próbálja meglátni az Istent, az nem fogja soha meglátni. Viszont, aki teljesíteni akarja az ő parancsait, az szereti őt („aki szeret engem, az teljesíti az én parancsaimat”), és annak meg fog jelenni az Úr Jézus.
Akik leköpdösték, kigúnyolták, azoknak azért nem jelent meg, mert ők keresztre feszítése előtt látták őt, hallották tanítását, szavait, s akkor nem hittek neki. Ez ma is így van. A nagy kommunista vezérek közül, akik Isten ellen beszéltek, egynek sem jelent meg. Ugyanígy ma sem, a nyugati Isten-ellenes mozgalmak vezetőinek sem jelenik meg, hanem magukra hagyja őket, és így fokozatosan elpusztulnak.
A SZENTLÉLEK – KAPOCS AZ EMBER ÉS A SZENTHÁROMSÁG KÖZÖTT
A Szentlélek eljövetele ugyanolyan, mint az Úr Jézus eljövetele, mert úgy tartjuk, hogy az első pünkösd óta a Szentlélek élteti az egyházat. A Szentlélek úgy köti össze az embert a Szentháromsággal, ahogyan a Szentlélek köti össze az Atyát és a Fiút. Ahol az egyik személy jelen van, ott jelen van a másik kettő is. Ahol jelen van a Szentlélek, ott jelen van a Fiú is és az Atya is.
TANÚSÁGTÉTEL A FELTÁMADÁSRÓL
Péter apostol pünkösdi beszéde és az apostolok későbbi magatartása – örültek, amikor megbotozták őket, hogy az Úr Jézusért szenvedhettek – a feltámadt Jézusról tanúskodik. Mert hogyha Jézus nem támadt volna fel, ha csak kitalálták volna ezt az apostolok, mint ahogy ezt akkor is, ma is sokan állították és állítják, akkor egyetlen józan gondolkodású ember sem mert volna meghalni Jézusért. Márpedig nem csak az apostolok haltak meg Érte, hanem az egyház történelmében azóta sok tíz- vagy százezer ember életének odaadásával tett tanúságot Róla. A kommunizmus mintegy százmillió áldozata között is sok keresztény hívő, pap és szerzetesnő volt, akiket hitükért gyilkoltak le, s akik így a feltámadt Krisztusról tettek tanúságot. Aki az Istenért hal meg, az arról tesz tanúságot, hogy hiszi: tovább fog élni a mennyek országában. Hogyha az apostolok nem hittek volna abban, hogy tovább fognak élni a mennyek országában, akkor nem vállalták volna a halált Jézusért, hanem mindent megtettek volna azért, hogy nyugodtan végigélhessék a földön hátralevő éveiket.
A MEGSZENTELŐ KEGYELEM MAGA AZ ÚRISTEN
A Szentlélek bennünk is működni akar. Ezt legjobban azzal tudjuk elősegíteni, hogy nem követünk el bűnt. Azoknak az embereknek az életébe jön el a Szentlélek, akik Istennek tetsző életet élnek. Jézus ezeket mondja az evangéliumban: „aki szeret engem, annak kinyilatkoztatom magam.” Másik alkalommal pedig: „ha valaki szeret engem, megtartja szavaimat, Atyám is szeretni fogja, hozzá megyünk, és lakóhelyet veszünk nála” (Jn 14,23). Abban az emberben, aki megtartja az Isten parancsait, Jézusnak a szavait, a Szentháromság lakik. Nemcsak a Szentlélek, hanem a Szentháromság is.
Az, hogy a Szentlélek bennünk lakjon és működjön, mindennél fontosabb. Ha imádkozunk, ha miértünk imádkozik valaki, vagy ha valamelyik imádságunkat meghallgatja az Isten – ezt mindig a Szentlélek teszi, de csak úgy történik meg, ha mi megtartjuk az Úr Jézus parancsait, és így a Szentháromság bennünk lakik. A hittan ezt úgy fogalmazza meg egyszerű szavakkal, hogy akiben nincs bűn, abban az Istennek a megszentelő kegyelme lakik. Aki azonban halálos bűnt követ el, abban ez a megszentelő kegyelem megszűnik jelen lenni, és újra kell gyónnia, hogy újra jelen legyen benne az Isten megszentelő kegyelme. Mert a megszentelő kegyelem nem valami különös, távoli dolog, hanem maga az Úristen, maga a Szentlélek. Ez, illetve Ő a megszentelő kegyelem. Nincs közbülső út: az Isten vagy jelen van valakiben, vagy nincs. Amikor áldozhatunk, s érezzük a lelkünkben, hogy nincs semmilyen nagy bűnünk, akkor az valójában a Szentlélek jelenléte bennünk.
ISTEN PARANCSAI
S mik azok a parancsok, melyeket ehhez meg kell tartanunk? Elsősorban az, amit Ő tanít és tesz. A legfőbb pedig: „az az én parancsom, hogy szeressétek egymást”. Ennek módja pedig a kereszt, mely előbb-utóbb megjelenik, ha elkezdjük egymást szeretni. Ilyenkor nem kell visszariadni, hanem meg kell próbálni viselni azt a keresztet, ami a kölcsönös szeretetből származik. A kereszt azért jelenik meg, mert bűnös emberek vagyunk, és sokszor a saját elképzeléseink szerint akarjuk irányítani a másik embert, ő pedig minket. És mivel nem mindig vagyunk hajlandók más irányítása szerint működni, ez fájdalmat okoz a másik félnek: „miért nem úgy csinálja, ahogy én szeretném?” Amikor megjelenik életünkben a fájdalom, akkor tekintsünk a kereszten függő Úr Jézusra, s próbáljuk fájdalmunkat úgy hordozni, mint keresztet.
SZERETNI MINDHALÁLIG
Az Úr Jézus legfőbb parancsa tehát tág értelemben az egész Biblia, szűkebb értelemben az evangélium, még szűkebb értelemben pedig az, hogy „szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket”. Tudjuk azonban, hogy Jézus a keresztig, vagyis a halálig szeretett bennünket. Tehát a „szeressétek egymást” azt jelenti, hogy a halálig kell próbálnunk szeretni egymást. Vagyis amíg meg nem halunk. Szűkebb értelemben ez a halál azt jelenti, hogy meghalok saját akaratomnak és engedem, hogy a másik akarata teljesüljön. Ha fokozatosan sok ilyen kis halál van az életemben, ez egy nagy halállá alakulhat át, amikor teljesen meghalok a másik emberért. Ez az ő parancsa, és ha ezt teszem, akkor a Szentlélek, a Szentháromság jelen van bennem. Úgy is fogalmazhatunk, hogy amikor így cselekszünk, akkor már a feltámadt Jézus életét éljük, a feltámadt Jézus pedig bennünk él, bennünk jelen van a világban.
A mennybemenetel tehát nem csak Jézussal történt meg, hanem velünk is megtörténik. Nem szakadunk el a régi világtól, nem leszünk függetlenek tőle, hanem benne maradunk, de már megvan a képességünk arra, hogy újfajta módon éljünk benne. Tudjuk ugyanis, hogy a mi életünk nem a halállal végződik be. S azt is tudjuk, hogy bármilyen veszteség ér bennünket itt a földön, ezt a veszteséget mindig úgy tekintjük, hogy most ugyan elveszítettük, de a mennyek országában mindent visszakapunk.
A veszteségen bármit érthetünk: elveszíthetünk egy embert, egy tárgyat vagy valamilyen képességünket – hallásunkat, emlékezetünket, a járni tudást – vagy akár a becsületünket is. Az idő múlásával folytonosan látjuk, hogy darabokban veszítjük el az életünket. Ha azonban ezt az Úristen akarata szerint tesszük, akkor a mennyek országában Ő ezt százszorosan visszaadja nekünk. Pontosabban: Jézus úgy fogalmaz Péternek, hogy itt százszorosan kapunk vissza mindent, a mennyek országában pedig az örök életet.
Ha az Úr Jézus parancsait megtartjuk, akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy gyakorlatilag mindent megteszünk. S honnan tudjuk, éppen mi az, amit vár tőlünk? Ha minden nap olvassuk az evangéliumot, akkor mindig meg fogjuk találni, hogy ma mit kíván tőlünk az Úristen, s azt is, hogyan várja azt.
Pogány István
szolyvai plébániai kormányzó