Hogyan látom az ökumenizmus jövőjét?

Kárpátalja sajátos földrajzi elhelyezkedésének köszönhető, hogy a területen több nemzetiség is jelen van. Ez nem új dolog. Ennek a nemzeti s vallási egymás mellett élésnek több száz évre nyúlnak vissza a gyökerei. Kultúrák, hagyományok, vallási szokások keveredtek, de az emberek ugyanúgy becsülték egymást és tiszteletben tartották egymás szokásait. Bár nemzeti sokszínűség volt, mégis mindig érezhető volt az egység. Valami egybefogta, eggyé tette őket: az Istenbe vetett hit.

Napjainkban, az elanyagiasodott, rohanó világban a többségnek sajnos már nem ezek az értékek fontosak, amelyek meghatározzák hovatartozásukat, egységüket. Az emberek eltévelyedtek. Rohannak a jobblét, az önmegvalósítás, a kiteljesedés után. A reklámok is azt hirdetik: „Vedd meg, mert megérdemled, mert jár neked! Ha nem ezt használod, nem vagy teljes értékű ember!” Ezen elvárások és megfelelések közepette az ember elfeledkezik élete igazi értelméről: az isteni szeretetről. Érezhető, hogy társadalmunk, embertársaink sóvárognak valami után. Hiányzik az életükből valami, amit nem tud pótolni ez az anyagias világ, de még maguk sem tudják megfogalmazni, hogy mire vágynak, mire szomjazik a lelkük.

A rendszerváltást követően mindenki szabadon gyakorolhatta vallását. Ám a kezdeti lelkesedést követően mégis sokan távol maradnak a vasárnapi szentmisétől, istentisztelettől – és magától Istentől.

Minél távolabb van valaki Krisztustól, annál inkább felelősek vagyunk érte mi, keresztények. Minél inkább elveszettnek érzi magát körülöttünk a világ, annál inkább elébe kell mennünk annak, aki kétségbeesve keresi a helyét ebben a rohanó társadalomban.

Ahhoz, hogy segítő kezet tudjunk nyújtani, ki kell lépnünk templomaink, egyházközségeink falai közül, a vallásos emberek megszokott közösségi életéből, hogy elvigyük Krisztust azokhoz is, akik talán önhibájukon kívül nem hallották az igazi örömhírt. Vagy ha hallottak is valamit az egyházról, eltorzult képet kaptak róla, ami alapján nem születhetett meg bennük a vágyódás az egyház és Isten iránt. Éppen ezért nekünk, keresztényeknek kell összefognunk, hogy az ökumené szellemében megismerjük egymást. Ne a különbözőt, hanem a közöst keressük, ne azt, ami szétválaszt, hanem ami összetart bennünket, mert csak közös erővel, a megélt egységgel tudjuk megmutatni a kereszténység igazságát, erejét és jövőjét.

Ennek az összefogásnak vannak már helyi kezdeményezései az ökumenikus imahét keretein belül, amikor görög katolikus, református, valamint pravoszláv testvéreinkkel együtt imádkozunk. Az elfogadó szeretetet azzal is meg tudjuk élni, hogy ellátogatunk a református istentiszteletekre, a pravoszláv szertartásokra. Így nem csak saját hitünkről teszünk tanúságot, hanem nyitottak vagyunk a másik vallásának elfogadására is.

Az ökumenizmus szerintem fejlődésben van. Bár egyes egyházközségek még mindig nem nyitottak az ökumené irányába, idővel és példaadással talán ők is belátják ennek fontosságát és szükségességét. Az ökumené nem csak egy-két ember tevékenységén múlik, hanem az egész egyházközségén. Olykor az okoz nehézséget, hogy egy egyházközség bizonyos része nem hajlandó szeretettel fordulni a más vallású hívők irányába, inkább megmarad a saját konzervatív világában.

Mindenki számára élményt jelent, ha látja és tapasztalja, hogy örömmel és megértéssel tudnak egymás felé fordulni az emberek. Továbbra is törekednünk kell az ökumenére, s ezen belül a másik ember megértésére, elfogadására.

Mindannyian egyek vagyunk Jézus Krisztusban!

Demjén Izabella