Iskola az egész életünk

Az iskolában gyakoroljuk be, hogy „senki nem sziget”. Együvé tartozunk. Szükségünk van egymásra. Palkó az orosz leckét hozza, Timi a fizikához ért, Lajcsinak jó viccei vannak, Peti a tornaterem felügyelője, s Rita szállítja a legfrissebb slágerlistát… Mindenki mást csinál jól, és így csinálhatja jól a „csapat”.

Vége a nyárnak. Megszűnt a szünet. Indulunk az iskolába, kelletlenül, az előírásoknak engedelmes lábbal… Aztán találkozunk az osztálytársakkal és ragyog a szemünk. Mesélünk egymásnak a nyárról. A táborokról, a külföldi útról, az esőről, amely váratlanul a nyakunkba szakadt, meg a kisgyerekről, akivel együtt lestük a fecskék fészkét. Néhány perc elegendő ahhoz, hogy várjuk a következő napot, amikor majd tovább „dumcsizhatunk”, hiszen még rengeteg élmény van a tarsolyunkban.

Az ember nem Robinsonnak született. Az ember nem elég önmagának! Gárdonyi Géza mécsesnek nevezi a tanítót, aki másoknak világít, s önmaga közben elfogy. Fölemészti a munkája.

Én úgy érzem: mindannyiunknak ilyen mécsesnek kellene lennünk. Mindannyian tanítói vagyunk egymásnak… Az iskola nem csupán az a földrajzilag meghatározható hely, ahová a gyerekek tanulni járnak. Iskola az egész életünk, és mi pedagógusok és diákok vagyunk benne egyszerre.

Ezért nem mindegy, hogy hogyan szólunk a munkatársunkhoz, hogyan beszélünk a szomszédunkkal, hogyan viselkedünk a buszon, az utcán, a boltban, a hangversenyteremben vagy a szabadtéri színpadon.

Felelősek vagyunk egymásért! Minden tanévben ez a felelősség a legszebb lecke! A gyermek hajlamos arra, hogy azt a tanítót kedvelje, aki engedékeny… Csak később jön rá, hogy mennyivel többet kapott attól, aki érte volt szigorú.

Enzsöl Ellák Szeretethittan c. könyvéből