Mese – A teáskanna

Volt egyszer valahol egy rátarti teáskanna. Majd felvetette a büszkeség, mert finom porcelánból égették, mert hosszú csőre és széles füle volt, méghozzá elöl a csőre és hátul a füle. Ez egész ritka dolog, emlegette is a teáskanna, hacsak tehette. Hanem a födeléről nem beszélt soha. Tudta, mért nem: a födele törött volt, s ha megragasztották is, csorba maradt. Minek beszéljen hát az ember a hibáiról, mikor azt úgyis megteszik helyette mások? A csészék, a tejszínes kancsó meg a cukortartó – a teáskészlet többi tagja – úgyis többet gondolnak csorba födelére, többet is beszélnek róla. mint szépen ívelő füléről és pompás csőréről. Ezt a teáskanna nagyon jól tudta. – Ismerem őket! – sóhajtotta. – Ismerem a hibáimat is, be is látom, s éppen ezért vagyok szerény és alázatos. De hát nemcsak hibái – erényei is vannak az embernek. A csészéknek fülük van, a cukortartónak födele, de nekem ez is, az is, s ráadásul még valami, ami nekik nincs: csőröm. Ezért vagyok én a teásasztal királynője. A cukortartó és a tejszínes kancsó inkább csak a jó ízlést szolgálja, de az adakozó, az uralkodó én vagyok. Áldás lehetek a szomjazó emberiségre! Az ízetlen forró víz bennem dolgozza fel zamatos itallá a kínai leveleket.

Gondtalan, vidám ifjúságában így elmélkedett magában a teáskanna. Ott díszelgett a terített asztalon, s a legszebb kéz emelgette; de a legszebb kéz ügyetlen volt, s elejtette a rátarti kannát.

Ott hevert a teáskanna ájultan a földön, a forró víz szétfolyt belőle, letörött a csőre, letörött a füle – a födeléről ne is beszéljünk, arról már elég szó esett. Rettenetes csapás volt ez neki, s ami a legszörnyűbb: mindenki rajta nevetett, rajta, s nem az ügyetlen kézen.

– Sohasem felejtem el azt a pillanatot! – sóhajtotta a teáskanna, amikor később elbeszélte élete történetét. – Azt mondták rólam, hogy rokkant vagyok, félreállítottak egy sarokba, másnap aztán odaajándékoztak egy szegény asszonynak, aki zsírt kunyerált a konyhán. Koldusbotra jutottam, nem volt tartalma az életemnek, nagyon elkeseredtem. És mégis – akkor kezdődött az én igazi életem. Mert a világon mindenki máshová ér el, mint ahova elindult. Belém földet tömtek, s ez egy teáskannának annyi, mintha eltemetnék. De a földbe aztán virághagymát dugtak, hogy kicsoda, nem tudom, ajándékba kaptam, a kínai levelekért meg a forró vízén kárpótlásul, meg hogy elfelejtsem letört csőrömet, letört fülemet. A földem befogadta a hagymát, s az az enyém lett. a szívemmé vált, eleven szívemmé – addig, tudjátok, nem volt szívem. De akkor élet támadt bennem, élet és erő. Nedvek keringtek a bensőmben: a hagyma csírába szökkent, aztán virágot bontott, s én hordoztam, én voltam a bölcsője. Néztem, nem tudtam betelni a szépségével – boldog voltam, mert boldog, aki másnak tudja áldozni az életét! A virág nem mondott köszönetet nekem, nem is gondolt velem. Mindenki megcsodálta, mindenki megdicsérte. Én meg örültem – bizony, megérdemli a dicséretet a szépséges virág!

Egy nap aztán azt mondta valaki: Jobb cserepet érdemelne!”

Akkor kettétörtek, ami nagyon fájt. De a virág sokkal szebb cserépbe került, s ez megvigasztalt. Most itt heverek a szemétdombon, törött cserép vagyok. De az emlékeimet nem veheti el tőlem senki.

Hans Christian Andersen 

Az alábbi párbeszéd életünk egyetlen igazi értelmét, egyetlen sugárzó lényegét. egyetlen komoly feladatát járja körül. A szentségek mindegyike a Végtelen Szeretet egy-egy jele rajtunk. Lássuk hát értelmét, élvezzük örömét – higgyünk csodájában!

PÁRBESZÉD A SZERETETRŐL 

– Tulajdonképpen hogy terem a szeretet? – kérdeztem egyszer anyát.
– Magról vetik – nevetett rám.
– És honnan szerzik hozzá a magot?
– Nem kell azt szerezni. Belőlünk magunkból pereg. S megfogan a tenyér simogatásában, a szem pillantásában, minden ölelésben.
– Öntözni nem is kell?
– Dehogynem. Jó szóval.
– Nem könnyel?
– Ments ég. A könny sós, és a só kimarja a kis szeretetpalánta hajtásait.
– Hát palántázni kell a szeretetet?
– Palántázni bizony. Elültetni még a szikes talajba is. Mert ha nem terem szeretet, kihűl a föld.
– Úgy érted, hasztalan a nap heve. ha belülről nem fűt semmi se?
– Igen. így értem, mert emberközpontú világban élek, és emberként gondolkodom.
– Elsősorban mi hát a szeretet?
– Biztonság. Ha szeretnek és szeretsz, mindig van szövetségesed.
– És mi a szeretet másodsorban?
– Erő. Ha feltöltődsz vele, könnyebbnek érzed a batyut, mit az élet a válladra rakott.
– Szeretni mégsem mindig boldogság. Néha gyötrelem.
– Az élet már ilyen. A mohamedán szőnyegszövők, ha elvétik a mintát, meg sem kísérlik kijavítani a hibát, mert tudják, hogy csak Allah tökéletes.
– Mégis érdemes szeretni?
– Csak azt érdemes.

(Részlet Kun Erzsébet: Családmesék – A szeretet tankönyve c. művéből)