Jézus nevelési „kudarcai”

Talán nincs is fontosabb földi célunk ebben az életben, mint hogy sikeres szülők legyünk, azaz, hogy gyerekeinknek sikeresen át tudjuk adni a számunkra fontos értékeket. Szeretnénk, hogy megfogadják tanácsainkat, hogy boldogok legyenek – ezt pedig úgy látjuk biztosítva, ha „jól meg tudjuk nevelni” őket. Igen fájdalmas egy szülő számára azt látni, ha ez nem sikerül. Vajon végleg kudarcot vallott a nevelése, vagy csak később érik be a gyümölcse? Nézzük meg, hogyan történt ez Jézussal!

Biztosan állíthatjuk, hogy nem volt ember, aki jobban szeretett, jobb nevelő, bölcsebb és tökéletesebb ember lett volna Jézusnál. Tanítványainak nevelésébe „mindent beleadott”. Igazán jó példát adott nekik. Földi élete során mégis úgy tűnt, kudarcot vallott velük.

Bár folyamatosan velük van és tanítja őket, számtalanszor úgy tűnik, hogy tanítványainak „az egyik fülükön be, a másikon ki”. Beszél hozzájuk példabeszédekben, hogy könnyebben megértsék a tanítást, megmagyarázza saját szavait, válaszol a kérdéseikre, mégis, nagyon sokszor értetlenek. „Még mindig nem értitek Ti sem?” – fakad ki rájuk Jézus Máté evangéliumában (15,16) és máshol is.

Éveken át tanítja őket szeretetre és alázatra, beszél arról, mennyire más a mennyek országa a földi hatalomhoz képest.

Ám úgy tűnik, hiába. Mikor már szenvedésére készül, a Jeruzsálembe való induláskor, miután haláláról és feltámadásáról beszél nekik, a tanítványok jól összevesznek azon, hogy ki ül majd Jézus jobbján és balján. Ráadásul a „legjobbak” közül kettő, Zebedeus fiai, Jakab és János kezdik, akiket felvitt a Tábor hegyére és számos csodájának tanújává tett. Akkor szépen elmagyarázza nekik (gyaníthatóan nem először), hogy a mennyek országa nem a pozíciókról és a hatalomról szól, és aki nagyobb akar lenni, az legyen mindenkinek a szolgája.

De úgy látszik, ez sem hagy bennük mély nyomot egyelőre – nemsokára, az utolsó vacsora közepén, a legszentebb pillanat, az Oltáriszentség alapítása után közvetlenül, „versengés támadt közöttük, hogy melyikük nagyobb” (Lk 22,24). Három év tanítás után, a búcsúvacsorán, ezzel foglalkoznak a tanítványok! Micsoda kudarc! Jézus pedig ahelyett, hogy ledorongolná őket vagy kiakadna rájuk, türelmesen elkezdi nekik (ki tudja, hányadszor) az alázatosságról szóló tanítást.

Magunkra ismerhetünk itt akár szülőként – hányszor kell gyerekeinket megtanítanunk egy-egy dologra, mire végre megragad bennük! –, akár tanítványokként is: bár ismerjük a tanítást, mégis, számtalanszor az ellenkezőjét tesszük.

Bár Jézus nyilván sokat szenvedett „gyermekei” értetlenségétől és keményfejűségétől már nyilvános működése idején is, a legnagyobb kudarcot passiója idején élte meg. Először is itt van Júdás. Három éven át elhalmozta szeretetével, ő is hallotta minden tanítását, látta a csodákat – aztán eladja harminc ezüstért. Sok „jó” családban megesik, hogy az egyik gyerek valahogy „félresikerül”, szülei minden igyekezete ellenére.

De a többi tanítvány se remekel. Pedig Jézus felkészítette őket mindenre: jó néhány alkalommal megjövendölte nekik szenvedését, mint ahogy a feltámadást is. De mi történik, amikor már „élesben” megy a dolog? Az első fenyegetésre szétszaladnak, és magára hagyják Mesterüket. Péter, az apostolok feje, akit Jézus kősziklának nevezett és megígérte neki a mennyek országának kulcsait, egy egyszerű szolgálólány kérdésére úgy megijed, hogy még azt is letagadja, hogy valaha ismerte Mesterét. (Néhány órával azután, hogy fogadkozott: az életét is odaadná Jézusért.) Azt hiszem, tanítványai viselkedése is okozott akkora fájdalmat Jézusnak, mint a korbácsütések! Egyedül hal meg, választott családjától elhagyatva, egyetlen tanítványa kíséri csak el (akinek némi védettséget biztosított, hogy rokona volt a főpapnak).

De még a föltámadás sem hozza meg a dicsőséget a nevelés terén. Először is, alig akarják elhinni. Jó néhányszor bizonygatnia kell Jézusnak, amit pedig előre megmondott, hogy feltámadt és él. Eszik előttük, többször megjelenik, beszél velük, Tamásnak hagyja, hogy megérintse sebeit. Még a mennybemenetel napjáról is azt írja Máté, hogy „néhányan még kételkedtek”.

Az egyik értetlen még azt is megkérdezi Jézustól, hogy mostanában állítja-e helyre Izrael országát. Ilyen állapotban hagyja ott őket Jézus – és mégis, valahol mélyen bízik bennük.

A Szentlélek eljövetele kell ahhoz, hogy az értetlenkedő, gyenge, veszekedős csapatból az apostolok közössége és az egyház szilárd alapja váljon. A tanítványok végül is meghozták a gyümölcsöt, de Jézus földi életében még nem láthatta ezt. Velünk is megeshet, hogy a nevelésünk csak később érik be gyermekeinkben – bár a mi esetünkben hibáink, bűneink is sokszor okozzák a nevelés kudarcát.

Kérjük a Szentlelket a magunk és gyermekeink számára is, hogy Ő, aki az apostolokban valóra váltotta Jézus tanítását, megerősítsen és megszenteljen, „átlelkesítsen” minket is, hogy isteni szempontból nézve is sikeres legyen a nevelésünk és a gyerekeink élete!

Popovicsné Palojtay Márta