Borromeo Szent Károly és a pestisjárvány

A szent püspök életével érdemes közelebbről is megismerkedni, az Új Hajtásban is bemutattuk már őt régebben. Most életének csak egy mostanában aktuális szakaszát emeljük ki: helytállását az 1576-os pestisjárvány alatt. Borromeo Szent Károly püspök 46 évet élt; ennyi idő alatt őrölte fel erejét hazájának és az egyháznak az a hihetetlenül nehéz korszaka, mely alatt nem kímélte önmagát, hogy Isten és az emberek iránti buzgó és tevékeny szeretettel teljesen odaadja magát szolgálatukra. Jósága és életszentsége már életében közismert volt. Ebből természetesen következett, hogy ő „vezényelte le” a milánói pestisjárványt a népet cserbenhagyó városi vezetés helyett. A mostani időkben, a koronavírus-járvány idején különösen érdekes az ő intézkedéseiről olvasni, melyekhez hasonlókat éltünk meg mi is az elmúlt időszakban. Kérjük az ő közbenjárását is az elkövetkező időkben, hiszen nem tudjuk, még mi vár ránk, de ő életszentségének példájával megmutatta: „Az Istent szeretőknek minden a javukra válik.”

Károly püspök és bíboros lelkipásztori buzgóságát, nagylelkűségét és szervezőkészségét különösen a nagyon veszélyes időszakokban mutatta meg, pl. 1576 nyarán, amikor pestis pusztított Milánóban, s ezt később „Szent Károly pestisének” nevezték el. A járvány terjedésével egyre többen menekültek el a városból, a város vezetői mind eltűntek, különösen akkor, amikor a közrend és a közellátás egyre súlyosabb kérdéssé vált. Akkor az érsek vette kezébe a gyeplőt. Rendeleteket bocsátott ki, melyekkel igyekezett a fertőzés veszélyét a legkisebbre csökkenteni. Részben a saját javaival, részben a gazdagok adományaival segített, ahogy csak tudott: ruhát, élelmiszert, gyógyszert adott az embereknek, menhelyeket állítottak föl, a betegeket ideiglenes kórházakba gyűjtötték össze, ahol ápolták őket, és megkapták a szükséges lelki ellátást is. A járvány tetőpontján zárlatot kellett elrendelni mindazok számára, akik saját házukban maradtak. Ezeknek az érsek ambuláns szolgálatot szervezett, főleg a betegek és haldoklók számára. Mivel a templomokat a fertőzés veszélye miatt bezárták, az utcasarkokon és útkereszteződésekben állítottak föl oltárokat, és a papok ott miséztek.

Személyes elszántságát egy szemtanú a következőképpen írta le: „A bíboros gyakran ment el a kórházba, vigasztalta a betegeket, bátorította a betegápolókat, látogatta a temetőt, a barakkokban lakókat és a házakban vesztegzár alatt levőket. Mindenkit vigasztalt, mindenkivel szóba állt, és a saját háza javait is beleszámítva mindenével segített, amije csak volt. Most viszont már nincs semmije az életén kívül, teljesen szegény lett… A városnak más vigasztalása nincs. Ő ellenben majdnem olyan, hogy a puszta jelenlétével életre kelti az embereket.” A végén azért, hogy a szegény betegeknek takarójuk legyen, leszedette ablakairól a függönyöket és a falakról a tapétát, sőt a bíborosi köpenyét is odaadta. Mint szegény koldus ment végig a városon a bűnbánati körmenetben: gyalog, a nyakában kötéllel, a vállán kereszttel, megfosztva méltóságának minden jelvényétől.

Egy év múlva a járvány megszűnt, és a megszökött helytartó, Ayamonte visszatért. De az érsek hősiességét, amely a tulajdon gyávaságát annyira nyilvánvalóvá tette, nem bírta elviselni, ezért bevádolta a pápánál: az érsek a pestis idején nem tartotta be a városi törvényeket! A bíborost Rómába idézték, de elindulása, s főleg a visszatérése valóságos diadalmenet volt.

A járvány idején megfogadta, ha az Úr véget vet a szenvedésnek, hálából elzarándokol a franciaországi Chambérybe, ahol Jézus halotti leplét, az egyház egyik legnevezetesebb kegytárgyát őrizték. Akkoriban meglehetősen viszontagságos útnak számított az átkelés az Alpokon, ezért Emanuele Filberto herceg, aki meg akarta kímélni Károlyt az ezzel járó törődéstől, Torinóba vitette a leplet, amit azóta hívnak torinói lepelnek.

Károly érsek lelki élete, mint a katolikus megújulás valamennyi nagy szentjénél (Loyolai Szent Ignác, Néri Szent Fülöp, Keresztes Szent János), egészen Krisztus követésére irányult. Az Ő szenvedésén elmélkedett, és engesztelését tűzte ki célul. Ebből született az az elhatározása, hogy saját életében Krisztus keresztútját akarja megélni. Így érthetjük meg, hogy Károly miért szerette annyira a Novara közelében lévő Monte di Varallót, melynek oldalában oszlopok álltak, rajtuk a megváltás misztériumának képei. Élete utolsó évében itt akarta a Virágvasárnapot megülni, s itt végezte általános gyónását a jezsuita Adorno páternál. Életének minden hibáját meg akarta gyónni, böjtöléssel és kemény vezekléssel fenyítette magát.

Amikor Milánóba visszatért, az orvosok már csak azt tudták megállapítani, hogy testi ereje elfogyott. Károly teljes nyugalommal fogadta ezt, majd fölvette a betegek szentségét, és 1584. november 3-án Milánóban meghalt. V. Pál avatta szentté 1610-ben. Ünnepét 1613-ban vették föl a római naptárba november 4-re.

Forrás: https://archiv.katolikus.hu/szentek/szent175.html