A húsvéti szent három nap történéseiről

A húsvéti szent három nap órái a keresztény reménység középpontját alkotják.

Miközben végéhez közeledik a nagyböjti időszak, amely hamvazószerdán kezdődött el, a nagyszerdai liturgia már bevezet bennünket az elkövetkező napok drámai légkörébe, amelyet Krisztus kínszenvedésének és halálának emléke hat át. Az aznapi liturgiában ugyanis az evangélista azt a rövid párbeszédet tárja elénk, amelyre az utolsó vacsora termében került sor Jézus és Júdás között. „Csak nem én vagyok, Mester?” – kérdi az áruló az isteni Mestert, aki előzőleg megjövendölte: „Bizony mondom nektek, egyiktek elárul engem.”

Az Úr válasza tömör: „De te vagy”. Amikor az áruló távozik a cenákulumból, szívére sötétség borul és a többi tanítvány is elbizonytalanodik lelkében. Az elhagyatottság és a gyűlölet légköre egyre erősebbé válik az Emberfia körül, aki elindul keresztáldozata beteljesítése felé. Az elkövetkező napokban a Fény és a Sötétség, az Élet és a Halál közötti végső összecsapásra emlékezünk. Ebben az összefüggésben nekünk is tudatában kell lennünk belső éjszakánknak, bűneinknek és felelősségünknek, ha lelkiekben gazdagon kívánjuk átélni a húsvét misztériumát, ha el akarunk jutni a szív világosságához a hitünk középpontját alkotó misztérium révén.

A húsvéti szent három nap nagycsütörtökön kezdődik.

A krizmaszentelési mise mintegy nyitánya a szent triduumnak (a szent három napnak), amikor az egyházmegye főpásztora és legközelebbi munkatársai, a papok, Isten népétől körülvéve megújítják pappá szentelésükkor tett ígéreteiket. Minden évben az egyházi szeretetközösség fontos pillanatát jelenti a szertartás, amely rávilágít a papi szolgálat ajándékára, amelyet Krisztus hagyott egyházára, kereszthalála előestéjén. Ekkor áldják meg a szent olajakat: a keresztelendők és a betegek olaját, illetve sor kerül a krizmaszentelésre.

Este kezdődik a húsvéti szent három nap, amikor a keresztény közösség újra átéli az utolsó vacsorát. A Megváltó a kenyeret és a bort testévé és vérévé változtatta, mintegy elővételezve életáldozatát: az Úr szabadon áldozza fel életét, önmagát adja végleges ajándékként az emberiségnek. A lábmosás szertartásával megismételjük azt a gesztust, amellyel Jézus övéit a végsőkig szerette és tanítványaira hagyta ezt az alázatos cselekedetet.

Az utolsó vacsora emlékére bemutatott szentmise után a hívek szentségimádást tartanak, átélve Jézus haláltusáját a Getszemáni kertben. Mint akkor a tanítványok, mi is gyakran elalszunk a szenvedő Jézus mellett.

A Getszemáni kert szent éjszakáján éberek kívánunk maradni, nem akarjuk magára hagyni az Urat ebben az órában. Így jobban megértjük nagycsütörtök misztériumát, amely magába foglalja a szolgálati papság, az Eucharisztia és a szeretet új parancsának hármas ajándékát.

Nagypéntek azokra az eseményekre emlékezik, amelyek egymást követik Krisztus halálra ítélésétől kezdve a keresztre feszítésig. A keresztény közösség, Isten Szava és a liturgikus cselekedetek segítségével ismét felidézi az isteni tervhez hűtlen emberiség történetét, újból meghallgatja az Úr fájdalmas kínszenvedésének megható elbeszélését. A hívek könyörgéseinek hosszú sorát intézi az Atyához, amely az egyház és a világ minden szükségletét magába foglalja. Ezt követően a közösség hódol a kereszt előtt és szentáldozáshoz járul, elfogyasztva azt a szentostyát, amelyet az előző napon az utolsó vacsora emlékére bemutatott szentmiséről őriztek meg.

Nagyszombat a nagy csönd napja, amikor a liturgia hallgat. A keresztények mély áhítattal, belső összeszedettséggel készülnek a húsvéti virrasztásra. Végül a húsvéti virrasztás során győzelemkiáltás töri meg az egyházra boruló fájdalmat, amelyet az Úr halála és sírba tétele miatt érez. Krisztus feltámadt és örökre legyőzte a halált. A húsvéti vigília során befogadjuk az újonnan keresztelteket és megújítjuk keresztségi fogadalmainkat. Megtapasztaljuk ezáltal, hogy az egyház mindig él, mindig megfiatalodik, mindig szép és szent, mert Krisztusra épül, aki feltámadt, és soha többé nem hal meg.

A húsvéti misztérium, amelyet a szent három napon átélünk, nem pusztán egy múlt valóság emléke, hanem ma is időszerű valóság: Krisztus ma is legyőzi szeretetével a bűnt és a halált. Nem a Gonoszé az utolsó szó. A végső győzelem Krisztusé, az igazságé és a szereteté. Ha készen vagyunk arra, hogy vele együtt szenvedjünk és meghaljunk, akkor Krisztussal együtt élni is fogunk. Erre a bizonyosságra épül keresztény életünk.

XVI. Benedek pápa katekézise a húsvéti triduum történéseiről
(2007. április 5.)