A Lélek gyógyító ereje – egy csodás gyógyulás története

Interjú Horváth Bélával

Az indiai Keralából származó Margaritha Valappila nővér szinte már rendszeresen ellátogat Kárpátaljára, hogy lelkigyakorlatot tartson és többek között a Szentlélek ajándékaira hívja fel a résztvevők figyelmét. Ezeken a lelkigyakorlatokon nem egyszer történtek csodás gyógyulások, szabadulások. A meggyógyultak egyike Horváth Béla, egy roma férfi, aki súlyos és halálos betegségéből gyógyult meg csodás módon. Az ő történetét olvashatják az alábbiakban.

– Szegény családban születtem egy Homok nevű községben, az ungvári járásban. Hét testvér között nevelkedtem. Egyedül apám dolgozott a családban – fűtő volt Ungváron. Nehéz gyerekkorom volt, a többi cigánygyerekhez hasonlóan. Nem tudtam, mi a jó és mi a rossz, a megélhetés volt az egyetlen dolog, amit fontosnak tartottunk. Miután elvégeztem a homoki magyar tannyelvű általános iskolát, tizennégy éves koromban elmentem dolgozni rakodómunkásként az ungvári cipőgyárba. Közben esti iskolába jártam. Tizennyolc éves koromban – mint minden fiút – behívtak a seregbe. Szibériában szolgáltam. Szívesen emlékszem vissza erre a két évre. Egyedül én voltam cigány a században, a többiek szerettek, tiszteltek. A szolgálat után itthon kitanultam a telefonszerelői szakmát. Télen telefonszerelőként dolgoztam, nyáron viszont Kazahsztánba és Oroszországba utaztunk cigány társaimmal vályogot vetni.

– Hogyan alakult a családi élete?
– Már katonaság előtt megnősültem, fiatalon, tizenhét éves koromban, mint ahogy ez a cigányoknál szokás. Egy tizennégy éves lányt, Papp Máriát vettem feleségül. Amikor a seregbe mentem már volt egy kisfiam. Katonaság után még két kislányom született. Most már mindhárman felnőttek, családjuk van. Nemrég pedig megszületett a tizedik unokám.

– Mikor tudta meg, hogy súlyosan beteg?
– Nagyravágyó voltam, jó módban akartam felnevelni gyermekeimet, szerettem volna mindazt megadni nekik, amit én gyerekkoromban nem kaphattam meg. Így sokat dolgoztam, többnyire Magyarországon vállaltam munkát építkezéseken. Egyszer, amikor hazajöttem a külföldi munkámból, mivel nem éreztem jól magam, elmentem orvoshoz. Ekkor derült ki, hogy rosszindulatú nyirokcsomó daganatom van. Egy év alatt két sugárterápiás és hat kemoterápiás kezelésen vettem részt. De a kezelések után az orvosok azt mondták nincs remény, mivel a betegség már a májamat is megtámadta. Csupán néhány hónapom maradt az életemből.

– Hogyan élte meg ezt az időszakot?
– Nem értettem, hogy miért pont velem történt ez meg, hisz a családom, gyerekeim miatt sokat dolgoztam, becsületes voltam és nem voltak káros szenvedélyeim. Nagyon fájt, hogy mindent fel kell adni, pedig még annyi tervem volt az életben…

Egyfolytában azon gondolkodtam, hogy mit kellene a gyerekeimre, az unokáimra hagynom, hogy még sokáig emlékezzenek rám. Mindenre gondoltam, egyedül Istenre nem.

– Hogyan jutott el Margaritha nővér lelkigyakorlatára?
– Egy hitoktatónő, Pápai Mária meglátogatott, akit korábban nem is ismertem. Ő kérte, hogy menjek el egy lelkigyakorlatra, amit egy indiai nővér fog tartani. Nekem nem volt hozzá kedvem, mivel már olyan gyenge voltam, hogy többnyire csak ágyban feküdtem. De a feleségem nagyon szerette volna, hogy meggyógyuljak, remélte, hogy Isten meggyógyít a lelkigyakorlaton. Kért, hogy menjünk el. Az ő kedvéért belementem. Háromnapos lelkigyakorlat volt, de már az első napon hazamentünk, még mielőtt a programok véget értek volna, mert nagyon gyenge voltam és úgy éreztem nem nekem való ez az egész. Másnap a feleségem ismét unszolni kezdett, hogy menjünk vissza. Visszamentünk. Elkezdett bennem éledezni valami érdeklődés Isten iránt. Megérintett, amikor Margaritha nővéren és az embereken láttam, mennyire szeretik az Istent. Harmadik napon, az előadás alatt melegség árasztott el, elkezdtem sírni, magam sem tudtam miért. Nem bírtam abbahagyni a sírást szinte egész nap. Estefelé Margaritha nővér felkérte azokat, akik valamit éreztek magukban, menjenek oda hozzá, hogy hálát adhassanak Istennek. Én leghátul ültem, nem mertem odamenni, bár sok mindent éreztem aznap. Miután többen jelentkeztek és hálát adtak Istennek, a nővér azt mondta: „és a hátsó sorból senki nem szeretne idejönni hozzám?” Ekkor előrementem a nővérhez. Közösen hálát adtunk, bár én csak az érzéseimmel foglalkoztam még, nem Istennel.

– Mikor lett nyilvánvaló, hogy teljesen meggyógyult?
– A lelkigyakorlat után kezdtem magam jobban érezni. Amikor elmentem kivizsgálásra, az orvos a röntgenfelvételemet tágra nyílt szemmel bámulta, és megkérdezte, mit szedek. Ugyanis a felvételen világosan látszott, hogy a daganatos elváltozások jóval kisebbek lettek, mint azelőtt. Én sem tudtam erre magyarázatot adni. A rendszeres heti vizsgálatok egyre jobb eredményt mutattak, amíg egy napon kiderült, hogy a daganatos betegségemnek nyoma veszett. Több orvos akart velem találkozni a kórházban, hogy szemügyre vegyen, nem hittek a szemüknek.

– És hogyan alakult kapcsolata az Istennel?
– Gyógyulásom folyamatos volt, nem pedig gyors és látványos, még a lelkigyakorlat után is egy ideig abban a tudatban éltem, hogy halálos beteg vagyok, ezért a megtérésemre is később került sor. A feleségem már a lelkigyakorlat után mondta, hogy Istent kell szolgálnom, mivel látta, hogy javult az állapotom. De én nem tudtam, hogyan és melyik vallásban találom meg ezt a szolgálatot. Később egyik unokánk megkeresztelése alkalmából ismertem meg Mészáros Domonkos atyát, aki aztán rendszeresen ellátogatott hozzánk, beszélt Istenről és a hitről. Ilyenkor többen is összegyűltek nálunk a szomszédok és rokonok közül. Lassan megszerettem a bibliaolvasást, éreztem, hogy már tudok szívből imádkozni, mély szeretetet éreztem Jézus iránt.

A hívő cigányközösségünkben elterveztük, hogy építünk egy imaházat. Ez a szép terv megvalósult. Az imaház felszentelésének szertartása alatt ismertem fel, hogy az a maradandó dolog, amit az utódaimra szerettem volna hagyni, megvalósult. Az imaház volt az. Ekkor tudtam teljes szívemből hálát adni a Jóistennek, nem csak azért, mert meggyógyított, hanem azért is, hogy rám talált és elfogadott. Sőt, a betegségemért is hálát adtam, mert általa ismertem meg Istent.

– Miben változott az élete a gyógyulása és megtérése után?
– Gyökeresen megváltozott. Sok jóval elhalmozott a Jóisten. A szívemben és a családomban is béke van. Rendszeresen imádkozunk. Fontos változásnak tartom, hogy nem érzem már magam alacsonyabb rendűnek, mint azelőtt. El tudom hinni, hogy a Szentlélek bárkin keresztül működik, aki befogadja. Nem számít, hogy milyen nemzetiségű vagy milyen a bőrszíne. Ez szépen látszik azon is, hogy egyre több cigány válik hívővé, nemcsak a falumban, de a környező településeken is.

Az interjút készítette:
Bunda Szabolcs