Az egyház bűneiről és bocsánatkéréséről

II. János Pál pápa -Jézus születésének 2000 éves jubileuma alkalmával – ünnepélyesen bocsánatot kért az egyház történelmi bűneiért Istentől és mindazoktól, akik e mulasztások vagy vétkek emlékét hordozzák. Egyúttal kifejezte, hogy a katolikus egyház is megbocsátja mindazokat a vétkeket, amelyeket mások őellene követtek el. Bár az egyház Krisztus teste, isteni igazságok hordozója, tagjai és vezetői emberek: gyakran hűtlenek voltak Jézushoz és az ő igazságaihoz. Fontos megjegyezni azonban azt is, hogy az egyházban – tagjainak vagy vezetőinek minden emberi gyengesége vagy bűne ellenére – a különböző korokban jelen volt az evangélium tisztasága, a Lélek ereje is. Érdemes azonban az egyház bűneiként számontartott eseményeket megvizsgálni. Sokan (sok hívő is) alig tudnak többet az egyház történelméről – főleg annak kritikus időszakairól -, mint amennyit egy egyházellenesen torzított történelemtanításból vagy az egyházzal nem szimpatizáló médiából megismertek.

Néhány a leggyakrabban idézett történelmi bűnök közül

A KÖZÉPKORI EGYHÁZI VEZETŐK MÉLTATLANSÁGA

A kereszténység első századaitól kezdve sok gazdag ember tért meg, akik az egyházra hagyták vagyonukat, földjeiket, hogy az egyházi vezetők az emberiség javára használják azokat. Az uralkodók is hatalmas adományokkal gazdagították a püspökségeket, a kolostorokat ugyanezzel a céllal. A püspökök belekerültek a legfőbb vezető testületekbe is. Az uralkodóknak (és uralkodó csoportoknak) egyre inkább érdekükké vált, hogy „az ő embereik” kerüljenek püspöki székbe. Kezükbe ragadták a püspöki kinevezés jogát, s gyakran teljesen alkalmatlan embereket neveztek ki. Gyakran azt is a politikai-hatalmi érdekek határozták meg, hogy ki legyen a pápa. Ez a szomorú magyarázata annak, hogy sok valóban méltatlan püspök és pápa volt. Mindezek magyarázzák a reformátorok hierarchia- és pápaellenességét is.

A Szentlélek csodája, hogy ilyen körülmények között az evangélium mégsem veszítette erejét; hogy korról korra támadtak ragyogóan tiszta életű keresztények; szentek és szent mozgalmak, akik és amelyek megújították az egyházat; s hogy az egyház így mégis az evangélium hordozója tudott maradni.

AZ INKVIZÍCIÓ

A II. Vatikáni Zsinat kijelentette, hogy elítéli az inkvizíció szemléletét, hogy Isten akarta jognak tartja a lelkiismereti- és a vallásszabadságot. A középkorban a társadalom ellen elkövethető legnagyobb vétek az állam egységes világnézetével ellentétes tanok hirdetése volt, hiszen ez az állam és a társadalom alapjait rendíthette meg. A keresztény államok (illetve Európa) átvették ezt a szemléletet: ez az inkvizíció megjelenésének alapja. (A reformátorok is alkalmazták az inkvizíciót, több embert kivégeztettek, mert azok – az általuk uralt területeken – más tanokat hirdettek, mint ők.)

Az egyházi inkvizítorok feladata az volt, hogy megvizsgálják a hit elleni tanítás (és ezzel a felségsértés) gyanúját, és az „eretneket” a hit elfogadására, illetve bűnbánatra hívják. Ha erre nem volt hajlandó, akkor átadták őt az állami igazságszolgáltatásnak. A vádlottaknak módjuk volt visszavonni tanaikat. A hamis tanítók fizikai büntetését, illetve a kivégzést mindig az államhatalom hajtotta végre.

Számarányaiban semmiképp sem hasonlítható az újabb kor népirtásaihoz (Örményország, Kurdisztán, Afrika), nem beszélve a fasizmus és a kommunizmus népirtásairól (amelyek ellen sok modern állam nem tett igazán határozott lépést, mert politikai érdekeit ez nem szolgálta volna).

A nagy szentek és egyházi tanítók között minden korban voltak, akik tiltakoztak az inkvizíció ellen, s lelkiismereti szabadságot hirdettek. De a középkor uralkodói és egyházi vezetői többségükben az egységes világnézet szigorú védelme mellett foglaltak állást – s az eretnekek (azaz a keresztény hitet meghamisítók) elítélése mellett.

A KERESZTES HÁBORÚK

A kereszténység bizonyos értelemben egyetlen egységként élte meg önmagát (minden egyéb feszültsége, ellentéte vagy szakadása közepette is), így élte meg a mohamedán támadást, illetve a keresztények legszentebb helyeinek – a Szentföldnek – elfoglalását. A kereszténység a Szentföldet saját területének tekintette. Amikor nyilvánvalóvá lett, hogy a mohamedánizmus Európa meghódítására, a kereszténység elpusztítására tör, a pápa a kereszt jegyében hívott fel Európa és a kereszténység védelmére, így toborzott keresztes sereget például Kapisztrán Szent János Nándorfehérvár felmentésére, Hunyadi megsegítésére.

A mintegy kétszáz éven át tartó újabb és újabb keresztes hadjáratokban a keresztény ügyért odaadóan harcolók (például a lovagok) vagy a zarándokok mellé zsoldos kalandorok keveredtek, s így sok sereg fosztogató, gyilkos hordává vált. A szentnek nevezhető célok folytonosan keveredtek a politikai célokkal, a pénzszerzés vágyával, a hatalmi törekvésekkel.

Amerika felfedezése és a missziók Amerika felfedezését követően a gyarmatosítókkal együtt érkeztek a katolikus misszionáriusok. Igaz, hogy voltak olyan papok, főpapok, akik a korabeli uralkodó csoportok szemléletével azonosulva nem az Evangélium tanúi voltak, inkább ellen-tanúságot tettek. És voltak olyan papok, hithirdetők (és pápák), akik – az általános európai szemléletnek megfelelően – nem vették figyelembe, hogy a nem európai népeknek saját kultúrájuk van, és úgy vélték, hogy a kereszténységet e földrészeken is az európai kultúra köntösében kell továbbadni. (A helyi kultúrák értékét a világ gazdag államai – ha gazdasági érdekeik úgy kívánják – máig sem veszik figyelembe.) De Amerika vagy más földrészek felfedezésének korában is többen voltak azok a katolikus hithirdetők, akik az Evangélium erejében ki mertek állni az igazság mellett, a bennszülöttek, majd elnyomottak mellett (illetve akik megpróbálták az egyes kultúrákat tiszteletben tartva, azok nyelvére lefordítani a kereszténységet).

Amerikában az indiánok első védői katolikus hithirdetők voltak. Az indiánokat rabszolgasorba hajtó gyarmatosítókkal szembefordulva a misszionáriusok elérték, hogy a pápa már 1537-ben rendeletben tiltotta meg az indiánok rabszolgává tételét, s kijelentette, hogy ők is éppúgy Isten gyermekei, mint a fehérek.

AZ EGYHÁZ A TUDOMÁNY ÉS A FEJLŐDÉS GÁTJA

A tudományellenesség példájaként általában Galilei elítélését vagy Giordano Bruno megégetését idézik. De nem szólnak arról, hogy az egyház volt évszázadokon át a művelődés és kultúra fellegvára és forrása, hogy az emberiség legnagyobb tudósai és az emberi fejlődés úttörői évszázadokon át nagy arányban papi emberek voltak, és hogy a mai napig is nagyon sok tudós és haladó gondolkodó vallja magát mélyen hívőnek.

Galilei elítélése kétségtelenül egyes korabeli egyháziak szűklátókörűségét jelzi. Ekkor a Nap-központú világkép nemcsak új volt, hanem tudományosan nem is volt bizonyítva. A kor számos nagy tudósa is tagadta. A Galileit kihallgató bizottságok azt kérték, addig ne hirdesse tényként e rendszert, amíg az tudományosan be nem bizonyosodik. Amikor ő megszegte ígéretét, egyházi bíróság elé állították. Bár több egyházi tudós a pártjára állt (!), azok kerültek többségbe, akik ellene szavaztak. Névlegesen börtönre ítélték, valójában otthonában kellett élnie „házi őrizetben”, ahol munkáit továbbra is folytathatta. (A kommunista idők lexikona „megkínzatásáról” is beszélt, ami nem igaz.) Galilei mindvégig hívő ember maradt. Ami pedig a korabeli egyház egészének „tudománytalanságát” illeti, a Galilei által vallott rendszer egészét egy hívő egyházi ember dolgozta ki: Kopernikusz kanonok.

Giordano Bruno megégetése is elfogadhatatlan mai gondolkodásunk számára. De a vallásellenes propaganda – a felvilágosodás kora óta – vele kapcsolatban is hamisít. Mert nem tudományos nézetei miatt szenvedett máglyahalált, hanem vallási eretneksége (panteista nézetei, a Szentháromságnak és Krisztus megtestesülésének tagadása stb.) miatt. Egyház és tudomány Európa népeit a szerzetesek, elsősorban a bencések majd a ciszterciek tanították meg a korszerű földművelésre; a nehézeke, a háromnyomásos talajgazdálkodás alkalmazására; a mocsarak lecsapolására, a kert- és szőlőgazdálkodásra stb. Európa és a magyarság gazdasági-kulturális fellendülésének egyik alapja volt ez. A mai iskolák őseit Európában az egyház alapította, s évszázadokig csak egyházi iskolák foglalkozta népoktatással. Az első ipari iskolát egy pap, de la Salle Szent János (fl719) alapította, s több rend jött létre a szegények és pl. a leányok oktatására, ami abban a korban egyedülálló volt. Mindez akkoriban történt, amikor pl. a felvilágosult Voltaire elhibázottnak és feleslegesnek tartotta a szegények oktatását, s emiatt élesen támadta az iskola-testvéreket.

Az egyházi iskolák ma is különösen jelentősek a fejletlen országokban: a nélkülöző gyermekek sok esetben ma is egyedül itt találnak tanulási lehetőséget.

A tudomány művelői között az elmúlt századokban nagyon sok papot, szerzetest találunk, akik közül nem egy az egész emberiség fejlődésére hatással volt a technika, a csillagászat, az orvostudomány vagy az irodalomtudomány terén elért eredményeivel. Pl. G. Mendel brünni szerzetest, az örökléstan egyik alapítója, Jedlik Ányos magyar bencés szerzetest, az első dinamó készítőjét, Hell Miksa jezsuita csillagászt, Niels Stensen dán anatómust (később pap és püspök), a nyálkacsatorna és a könnymirigyek felfedezőjét, Opitz Celesztin prágai szerzetes főorvost, akinek nevéhez a mesterséges altatás, vagyis a narkózis fűződik, stb.

A történelem nagy tudósai szinte kivétel nélkül istenhívők voltak, sokan közülük vallásosak: pl. Kopernikusz, Kepler, Galilei, Ohm, Galvani, Volta, Ampere, Newton. Ugyanígy nagy arányban istenhívők korunk legnagyobb tudósai is, mint pl. M. Planck, A. Einstein, W. Heisenberg, E. Schrödinger, N. Bohr.

Az egyház szent és bűnös

Az előzőeket összefoglalva megállapíthatjuk: az egyház szent és bűnös. Szent, mert isteni életet hordoz. Bűnös, mert emberekből áll, s ezért hordozza a lehetséges emberi hibákat tagjaiban. Vannak a szentség útjára lépett tagjai, de még ők sem mentesek minden bűntől; hát még azok, akik csak formálisan, valamilyen külsőség betartása által a tagjai, és sosem adták át igazán életüket hittel Jézus Krisztusnak.

Az egyház történelmi mulasztásairól, bűneiről csak a történelmi (és szociológiai) háttér ismeretében beszélhetünk. S ha ma beszélünk e mulasztásokról, a helyes egyensúly kedvéért kell egy pillantást vetnünk a mai korra is, illetve azokra, akik az egyház elleni vádakat kiélezetten megfogalmazzák.

Századunkban az egyházat és a kereszténységet legerősebben a nemzeti szocializmus és a kommunizmus támadta. A kommunizmus vallásellenes vádaskodásai nem tehetők mérlegre e rendszer sötét voltának ismerete nélkül. Napjainkban pedig évente sok százezer életet olt ki az abortusz, terjed az eutanázia, a prostitúció, az erkölcsnélküliség, a kábítószer, a gazdasági maffiák; gazdag országok és pénzügyi hatalmak hagyják éhen halni szegények millióit, vagy tétlenül nézik egész népek kiirtását.

Korunknak e nyomorúságai nem teszik jóvá az egyház mulasztásait, csak arra irányítják figyelmünket, hogy minden korban hemzsegnek a gyilkos emberi tévedések. Helyes tehát, hogy az egyház bocsánatot kér mulasztásaiért Istentől, az emberiség nyilvánossága előtt, hiszen – mint emberi közösségnek – voltak súlyos vétkei a történelem folyamán. De azt is megállapíthatjuk, hogy minden nagyobb emberi csoportnak, világnézetnek vagy vallásnak megvoltak a maguk – emberségükből következő – súlyos mulasztásai. Viszont senki sem tett annyit az emberiségért, mint a kereszténység, illetve a katolikus egyház. Remélhetjük, hogy a többi közösség, párt, vallás vagy világnézeti csoport is eljut arra a bölcsességre és alázatra, hogy ki-ki megvallja saját mulasztásait.

Tomka Ferenc 2001-ben megjelent
Az egyház bűnei? c. könyve alapján