Beszélgetés Weinrauch Márió ferences atyával

Pap vagy te mindörökké…

 – Bár még fiatal vagy, mégis egy bizonyos életút áll mögötted, amelynek eddigi alakulásában, gondolom, Istennek igen nagy szerepe lehetett. Hogyan indult ez az út?

– Kárpátalján, Huszton születtem, amire nagyon büszke vagyok. Bár sok helyen jártam, de nem tudnék elképzelni szebb vidéket, ahol születhettem volna. Negyedik gyermeke vagyok szüleimnek. Születésem alatt én is, édesanyám is életveszélyes állapotba kerültünk, de életben maradtunk mindketten. Papunk ekkor azt mondta édesanyámnak, hogy köszönje meg Istennek ezt és ajánlja oltalmába a gyermeket. Édesanyám ezt meg is tette. Később, évek múltán ő erről megfeledkezett, de Isten nem…

Vallásos környezetben nevelkedtem. Szüleim maguk is nagyon vallásos családból származtak, de nem hagyományőrző vallásosságuk volt, hanem élő hitük. Sokat kaptam tőlük a hit szempontjából, főleg édesanyámtól. Az akkori politikai rendszerrel, eszmékkel ütközött a vallásosságunk. Nekem gyerekként nehéz volt megvallani hitemet, főleg az iskolatársaim körében.

Tizenkét vagy tizenhárom éves lehettem, amikor egy szentmisén prédikáció alatt elgondolkodtam, mennyi szörnyűség, bűn van a világon, pedig olyan könnyű volna ezen változtatni – egyszerűen csak másként kell élni. Ez a gondolat valószínűleg mélyen megérintett, mert bár nem kezdtem akkor másként élni, de érdekelt ez a „másként” folytatott élet. Az iskolában szerettem azokat a tantárgyakat, amelyek az ember mikéntjével, lényével foglalkoznak, főleg a biológia érdekelt, de akkor még nem igazán gondolkodtam a hivatásomon. Középiskolás koromban megszereztem a szobafestő szakmát. Érettségi után szerettem volna valamilyen műszaki irányban továbbtanulni, de lekéstem a felvételi vizsgákról, így szobafestőként kezdtem el dolgozni.

 – Hogyan kerültél a ferencesekhez? Mi az, ami hatással volt rád abban, hogy a szerzetes papságot válaszd?

– Mikor két év katonai szolgálat után hazatértem, már itt voltak a ferences atyák Kárpátalján. Majnek Antal atya volt a plébánosunk. Teljesen véletlenszerűen kerültem egyik hittanórájára, ami nagyon érdekes volt. Ezután mindig szívesen mentem ezekre az órákra, hisz amit ott hallottam, tanultam, az kimaradt az eddigi látókörömből. Egyre többet kezdtem olvasni vallási, teológiai témájú irodalmat, és ekkor fogalmazódott meg bennem először a kérdés: mi lenne, ha én is valami hasonlóval foglalkoznék? Isten hangjaként éreztem meg a választ: jó, akkor gyere! Próbáltam jeleket is kérni az Úrtól megerősítésként, amelyek jöttek is, és végül megszületett bennem a döntés, hogy elindulok ezen az úton.

Mikor Antal atyának elmeséltem a gondolataimat és döntésemet, ő nem úgy válaszolt, ahogyan vártam volna. Azt mondta: „nézd, mindenkit hív az Isten, ha te ezt érzed, nem biztos, hogy papságra hív”. De azért hozzátette, hogy egy-két hónapig még gondolkodjak ezen, és ha valóban komolyan gondolom, akkor jelentkezzem ismét. Úgy is volt – néhány hónap múlva visszamentem Antal atyához. Akkor azt mondta, hogy meg kell írni a jelentkezést. Mivel itt már egy konkrét „igen”-ről volt szó, ezért volt egy olyan érdekes érzésem, mintha belépnék egy új szobába és bezárnám magam mögött az ajtót. Innen kezdve nem egészen én irányítottam az eseményeket. Persze ez nem jelentette azt, hogy Isten felfüggesztette a szabad akaratomat, csak várta ezt az igent, és mikor ki-mondtam, akkor teljesen belépett az életembe. Képletesen mondva egy hajóba ültem és az elindult.

  Egy év tanulmányi felkészülés kezdődött, aztán egy év noviciátus. A noviciátusban sok minden nehézségként nehezedett rám: a tanulmányok, a korai, néha éjféli kelések, más fizikai és szellemi megpróbáltatások. Ekkor nyugtalanul gondolkodtam el azon, hogy végig tudom-e ezt csinálni, valóban itt van-e a helyem. Azt mondtam Istennek nagyon komolyan – és Ő ezt komolyan is vette -, hogy ahol most én kinyitom a zso-lozsmáskönyvet, ami ott fog benne állni, azt fogom tenni: vagy elmegyek, vagy maradok. A 110. zsoltárnál nyitottam ki: „Pap vagy te mindörökké, Melkizedek rendje szerint…” Lehet azt mondani, hogy ez véletlen volt, de számomra Isten üzenete. Ettől kezdve megnyugodtam, és bár nem volt könnyű ezentúl sem, de befejeztem a noviciátust és a teológiát is. Végül letehettem az örökfogadalmat és pappá szenteltek.

    – Mennyire volt fontos számodra, hogy a tanulmányok befejeztével, a papszentelés után visszakerülj Kárpátaljára?

– A magyarországi tanulmányaimra és készületemre azzal a belső elhatározással indultam, hogy én szeretnék visszatérni. Amikor letettem az örökfogadalmat, pappá szenteltek és aktuálissá vált a kérdés, hogy hová is helyeznek az elöljáróim. Azt gondoltam, hogy minden bizonnyal Kárpátaljára kerülök. De utolsó este a provinciális behivatott, hogy közölje velem: úgy döntöttek, hogy Szé-csénybe megyek. Persze elfogadtam ezt is. Két évig voltam Szécsényben káplán, aztán kerültem Kárpátaljára.

Utólag úgy látom, hasznomra váltak a szécsényi évek. Káplánként nem voltak annyira szerteágazó feladataim, így volt időm beletanulni a gyakorlatban is a papi teendőkbe. Amit akkor tanultam, elsajátítottam, magamba szívtam, abból most is tudok meríteni.

   – Jelenleg házfönök vagy a nagyszőlősi ferences rendházban. Hogyan éled ezt meg?

– Érdekesen alakult, hogy én lettem a házfőnök, bár a legfiatalabb vagyok a rendházunk közösségében. Valamikor Hidász Ferenc atya volt a házfőnököm, magiszterem, tanárom, most pedig itt a házban alárendeltem. Annak idején fiatalon nem értettem, mit jelent házfőnöknek lenni, most már értem. Szent Ferenc írja dokumentumaiban, hogy a házfőnök olyan a rendházban, mint egy anya a családban. Ezt én is átérzem. Nagyrészt a házfőnöktől függ a légkör, ami a rendházban van, minden probléma hozzá fut be, sok mindenre oda kell figyelnie.

Bunda Szabolcs