Egy hullámhosszon a közösséggel

Mindannyian alkalmasak vagyunk a jóra, a szépre. Minden emberben benne van a Jó, amit azonban „megfelelő igyekezettel” el tud rontani.
Az embernek Istenre van szüksége. Mikor rájön arra, hogy saját magára nem támaszkodhat – elfogadja Istent, mint támaszt, mint a Mindent. Akkor egy csapásra megváltozik az élete.
Ehhez le kell tennünk terhünket a Mindenható elé. Kérni és elfogadni azt a csodát, amiben élünk: Isten tenyerét.
Hogy ezt megtanuljuk, az egyház apostolaira van a legnagyobb szükségünk. A megfelelő útmutatásra, a lelkészek s az egyház világi híveinek áldozatkész munkájára. Arra a „nyitott kapura”, amin bármikor betérhet az arra rászoruló, a figyelemre, hogy el ne riasszuk a lelki beszélgetésre vágyó híveket.
Olyan légkörre van szükség, ahol a hívő egy hullámhosszon van a közösséggel, ahol érezni lehet azt, hogy együtt vagyunk ott az Isten tenyerén, ahol az Egyházban nem közönség, hanem közösség van.
Sok emberben él az a vágy, hogy Jézussal minél bensőségesebb kapcsolata legyen, vele egy közösségben éljen. Az ilyen ember meghallja a hívást: „Kövess engem!”(Mt. 4,19). S ha nemcsak hallja, hanem követi is Jézust, akkor ez az ember sokkal nyitottabb füllel, szemmel jár a világban. Észreveszi azt a sok nyomorúságot, gyarlóságot, ami ezen a földön létezik. Észreveszi azokat az embereket, akik még nem találták meg az Isten országa felé vivő utat, akik az élet értelmét a minél több pénz megszerzésében látják, meglátja azokat, akik gyámoltalanok, elesettek, önzők, magányosak… S ha elriasztjuk közelünkből ezeket az embereket, ha nem veszünk róluk tudomást, akkor csak magányosan élők, dolgozók, nem közösségben — és közösségért is — munkálkodók maradnak. Nem mindenki tud egymaga dolgozni, sokunknak segítségre van szüksége. Nézzünk csak széjjel: egyházunkból hány ember ment el az utóbbi időben valamilyen szektába vagy vált közömbössé?! Éreztünk-e felelősséget miattuk? Kinek jó ez? Miért nem reagálunk kellőképpen ezekre a jelenségekre? Miért nem végzünk evangelizációt akár a médiák segítségével? Eléggé aktívak vagyunk-e ezen a téren?
Hogy sok a kérdés? Igen, sok, s a válasz?

Szvirida Jolán Munkács