egyszer mi is megöregszünk…

Nemrég a Nagyszőlőst Szociális-karitatív Központban jártam, eleget téve egy kis csoport meghívásának és kíváncsiságomnak. A Csipet csapatról van szó; nem, nem a Walt Disney sorozat egyik újabb epizódját mesélem most el, hanem egy idős nénikből álló – s igencsak tevékeny – szeretetközösség történetét. Az előzményekről Szabad Katalinnal beszélgettem, az ötletadóval és a csoport szervezőjével:
– Mikor és milyen elgondolás alapján született ez a kis közösség?
– Körülbelül két éve működünk, itt, ebben a kis helységben. Az ötlet úgy fogant meg bennem, hogy szinte mindennap találkozom templomba járó öreg nénikkel, akiket jól ismerek. Amikor beszélgettem velük, elejtett szavaik, de néha egyenes panaszaik arról árulkodtak, hogy nagyon egyedül vannak otthon, a magányuk társa a hétköznapok gondja-baja. Örömük az, ha elmennek a szentmisére, s ha valakinek néha kiönthetik a szívüket. Ekkor gondoltam arra, hogy megpróbálok egy kis csoportot összehívni egy-egy beszélgetés erejéig. De az ötlet tovább érlelődött bennem, s a szociális központ akkori vezetőjével egyeztetve elhatároztam, hogy a ruhasegélyek maradványaiból – melyeket már, minőségük miatt, nem sikerült szétosztani – kézimunkával megpróbálunk valamire használható kis dolgokat létrehozni. A néniket külön-külön a templomban értesítettem az összejövetel tervéről.
– Milyen rendszerességgel járnak el ide?
– Hetente kétszer: szerdán délután két órakor és szombat délelőtt kilenckor szoktunk találkozni.

A jelenről személyesen a néniket kérdeztem, hisz őértük és ővelük jött létre a kis közösség.
– Miből áll egy ilyen találkozás?
– Mindig imádsággal kezdjük az összejövetelt, elmondunk egy-egy rövid fohászt, és hozzákezdünk a munkához. Közben beszélgetünk a problémáinkról meg mindenről. Végül pedig, hálaadásképpen, elénekeljük az Uram, jó nekünk itt lenni című éneket.
– Miket készítenek?
– Amiket csak lehet, vagy amiket éppen megrendelnek: kisebb-nagyobb térítőkét, falvédőket, sapkákat, mellényeket, pulóvereket, kesztyűket.
– Hová kerülnek ezek a dolgok?
– Szétosztjuk őket az egyházközösség legszegényebbjei között, vagy nyereményekként elkelnek a teadélutánon.
– Ez a teadélután milyen eseményt takar?
– Havonta egyszer rendezzük meg, korhatár nélkül, de főképp idősebbek vesznek részt rajta. Egy vasárnap délután összegyűlünk itt, a szociális központban, hozunk egy kis süteményt, s egy tea mellett elbeszélgetünk. Az ilyen összejövetel fő eseménye a tombola: sorsolással kiválasztunk néhányat magunk közül, akik egy-egy szép régi népdal, mese, esetleg vers elmondása fejében nyereményt kapnak.
– Tetszett említeni, hogy néha megrendeléseket is teljesítenek..
– Igen, az ovismisére járó gyerekeknek például sapkákat készítettünk, amiknek ugyancsak nagy keletjük volt. Ezenkívül a hamarosan induló katolikus óvoda részére az ágynemű egy részét is mi varrtuk.
– Nem fárasztó ilyen korban ez a tevékenykedés?
– Egyáltalán nem. Néha egymás kezéből kapkodjuk ki a munkát, mert bárki bármit szívesen megcsinál.
– És otthon hogyan fogadják, hogy el tetszenek járni ide?
– Többen vagyunk egyedül, s akik gyerekeikkel élnek, ők is inkább itt érzik jól magukat. Én úgy örültem, hogy végre megértő emberek közt lehetek. Nagyon szívesen jövök ide. Úgy érzem magam, mintha a mennyországban lennék.
Mindnyájan idősek, gyengék, de mégis megpróbálnak segíteni. Munkájuk és ajándékaik értéke nem az anyagiasságban rejlik, hanem abban a határtalan szeretetben, amellyel azokat készítik. Jelszavuk: „Hit, remény, szeretet!” Nem csoda hát, ha lélekben mindnyájan fiatalnak érzik magukat. A csoport a közeljövőben Budapestre készül, egy szociális munkával foglalkozó közösség meghívásának tesz eleget, melynek képviselői nemrég nálunk jártak, s nagyon megtetszett nekik ez az ötlet — annyira, hogy ők is meg szeretnék valósítani.
Végül pedig idéznék néhány mondatot a néniktől, akik öreg napjaikra itt találtak vigasztalást.
Tegyük fel a kérdést magunkban: miért? S gondolkodjunk el a válaszon!
– Először két gyermekemet, majd férjemet temettem el, s teljesen egyedül voltam; vannak unokáim, de azt hiszem, jobban érzem magam itt, mint otthon.
– Örökifjúnak érezzük itt magunkat.
– Nekem ez a családom.

… egyszer mi is megöregszünk…

Bekecs József