Elhunyt Dr. Magyari Erzsébet

Első gondolatom Erzsikével kapcsolatban a hála, amiért ismerhettem és barátja lehettem, nem az egyenlőség okán, hanem mert elfogadott, méltónak tartott arra, hogy életének múltbéli és aktuális eseményeit a maga sajátos humorával megossza velem.

Immár 15 éve, hogy a Ferences Világi Rend pasaréti közösségébe kezdtem járni, ott ismertem meg őt. Néhány tapintatos tapogatózó kérdés után hamar felkínálta a lehetőséget, hogy munkatársa és egyben tanítványa legyek. Így kaptam meg a lehetőséget, hogy hosszú és különben fáradságos kárpátaljai utazásaink élménnyé, élettel teli hittanórákká váljanak.

Mesélt családjáról, gyermekkoráról, hogy édesanyja már a szíve alatt is a ferencesekhez hordta. Szilárd hite, következetes állásfoglalása már fiatal lányként nehéz helyzetbe sodorta: megjárta az Andrássy út 60-at, de cellatársai, az utcanők is illedelmesen és udvariasan viselkedtek vele, mert lénye jóságot és barátságot sugárzott. Szabadulván a jogi egyetemet is csak késlekedve, nagy nehézségek árán tudta befejezni, közben mindenféle alantas munkát elvállalt, hogy magát és szeretett édesanyját eltartsa. Végül eljutott oda, hogy képzettségének, tehetségének megfelelő állásba kerüljön, bár nem jól fizető, tekintélyt kivívó feladatokat, sokkal inkább szegényeket, elesetteket pártfogoló tanácsi és jogtanácsosi munkát végzett. Közben, titokban, otthonában gyermekeket készített fel elsőáldozásra, ehhez is megvolt a képesítése. De fiatal lányokból karitászcsoportot is szervezett, egyben sok hasznos dologra is megtanította őket.

A rendszerváltozás idején, már nyugdíjasként, segítette a Ferences Rendtartományt javai visszaszerzésében, időtenergiát nem kímélve járta az országot, tárgyalt a hatóságokkal, intézte a bonyolult jogi ügyeket, melyek kibogozásában nem volt előtte példa, amit követni lehetett volna. Ezen munkálkodások közepette kapta a feladatot, hogy a gazdátlanná vált, működésképtelen Kárpátaljai Ferences Misszió Alapítványt segítsen megszüntetni. Ő a maga alaposságával körbejárta a feladatot és arra jutott, hogy ez már-már lehetetlen kérés; egyszerűbb, ha működteti, mindenese lesz. Ez a 90-es évek elején, 1993-ban történt, amikor ez nem akármilyen feladat volt. Csekély pénzadományok mellett inkább különféle tárgyi eszközökkel kellett bűvészkedni: a kért dolgokat beszerezni, a kapottakat célba juttatni. De az Alapítvány egyszer csak elkezdett működni, lassanként egyre többen megismerték, és amikor 1998-ban az első nagy árvíz idején az érdeklődés és a segítőkészség felbuzgott, hihetetlen nagy bizalommal bízták az emberek adományaikat az Alapítványra. Valamivel korábban, 1996-ban, amikor Antal atya püspök lett és további szorongató feladatok hárultak rá, Erzsike saját pénzén megalapította a Kárpátalja Hitéletéért Alapítványt is.

Tevékenysége azonban nem merült ki a szociális munkában. Ha már Kárpátalján járt, tanított is. Huszton és Técsőn egy-egy világi rendi csoportot nevelt fel; aki él még közülük, azóta is szeretettel emlékszik rá, és hálás, amiért Szent Ferenc útjára vezette.

Az emberek többsége ragaszkodik a megbízatásaihoz, az általa létrehozott dolgokhoz. Ő nem ilyen volt. Még (szellemi és lelki) ereje teljében sorra átadta tisztségeit, és lassan visszavonult. Nem hagyott maga után lezáratlan ügyet, befejezetlen feladatot.

Tudtuk és láttuk, hogy nagyon beteg; aggódásunkat mindig valami humoros, de bölcs megjegyzéssel ütötte el. Nem titkolta, hogy immár idejét, gondolatait az Úrhoz való hazatérés tölti ki.

Egész életében sokat szenvedett, a halált sem kapta könnyen, reményeim szerint most már megpihenhet az Örök Boldogságban.

Erzsike, ne felejtkezz meg rólunk, légy közbenjárónk, és mi próbálunk a Te nyomodban járni!