A mennyek országa és a gyermekek

Szarvas Viktória vagyok, négygyermekes édesanya. Egyetemi tanulmányaimat már mint asszony kezdtem meg; az első vizsgaidőszakot próbáltam „túlélni”, mikor észrevettük, hogy babát várunk.

Lehet, hogy furcsán hangzik, de erre a lehetőségre, úgymond „problémára” nem készültünk fel. A jegyesoktatáson ugyan felvetette a felkészítő atya, hogy beszéljünk-e a magzat életéről és az abortuszról, de mi legyintettünk, mondván, eleget tudunk róla, és nem fogjuk elvetetni a gyerekünket. Véleményünk és gondolkodásunk nem változott meg: 19-20 évesen voltam olyan bohó és sokak szerint valószínűleg felelőtlen, hogy azt mondtam: bocsánat – az akkor még 24 éves ugyancsak bohó főiskolás férjemmel – mit nekünk: örömmel szüljük és nevelgetjük azt a kisgyermeket.

Sokak ellenezték persze ezt, sőt egyik ismerősünk szájából elhangzott, szó szerint idézem: „ennek a gyereknek nem szabad megszületnie”. És magyarázatul, mikor megdöbbent arcunkat látta, hozzáfűzte, hogy előbb a rendes lakásról kell gondoskodnunk, az egyetemet befejezni, stb.

Nem vitatom, kényelmesebb dolog nagy, saját lakásba, tanulási kötelezettség nélkül, jó anyagi háttérrel gyereket vállalni. De annak a gyermeknek, akit gondolatban ő már halálra szánt, már sohasem tudtuk volna ezt a kényelmet megadni. És bevallom, amellett a nagy öröm mellett a képzeletbeli mérleg másik oldalán olyan jelentéktelennek tűnt az egyetem vagy a lakás gondja.

Tudtuk, hogy nem lesz könnyű, de abban is biztosak voltunk, hogy az, aki nekünk ezt a gyermeket adta, továbbra sem hagy el bennünket. Így bizakodva és nyugodtan vártuk a gyermeket. Jókat nevettem a kikerekedő szemű egyetemista társaimon és tanáraimon, amikor meglátták gömbölyödő pocakomat, majd a 2. év végén a pici babát.

Az egyetemet pedig folytattam, ahogy tudtam. Néha bevittem a babát, néha a férjem vigyázott rá, néha pedig a nővérem, akivel együtt laktunk és ugyancsak egyetemre járt. Nem volt olyan vizsga, hogy ne éreztem volna az Isten segítő jelenlétét és mára már saját lakásban lakunk.

Az első gyermek felvetette a többi gyermek lehetőségét. És ahogy ő váratlanul, felkészületlenül ért bennünket, úgy készültünk fel tudatosan a következő gyermek jövetelének váratlanságára. Persze el kell mondanom, hogy az Isteni Gondviselés szerető kegyelme közben megkezdte gondolkodásunk és ezzel életmódunk átformálását azzal, hogy egy mélyen megélt hitű, nagycsaládos hitoktató-házaspár szárnyai alá vezetett bennünket. Korábban nem is ismertem nagycsaládosokat, mindenhol a tipikus kétgyermekes családmodellel találkoztam. Szerencsére, azonban mint már említettem, voltam olyan bohó, hogy férjhezmenetel előtt, sőt még akkor sem foglalkoztam azzal, hogy hány gyereket szeretnék, így teljesen nyitott voltam a „témával” kapcsolatban. A hitoktató házaspár életszemlélete és gondolatai és nem utolsó sorban gyermekei megismerése után pedig az élet elfogadására váltunk nyitottá.

Így egyetemista társaim nem kis megdöbbenésére én vagy kisbabát várva, vagy kisbabát tologatva jelentem meg az ezt követő négy évben az egyetemen és csak néha kérdezték meg hitetlenkedve, félig nevetve: „Már megint egy?”. Sokszor és sokan kérdezték már meg tőlem, tőlünk, hogy bírod, hogy bírjátok? Sosem értettem, miért pont tőlem kérdezik ezt. Miért nem azoktól, akik 6-8 vagy 10 gyermeket nevelnek. Az is igaz, hogy egy-egy új babát várva (már a másodiknál sem) tudtam elképzelni, hogyan fogom bírni erővel, türelemmel, hogy lesz elég időm rájuk. De az új gyermekkel együtt megkaptam mindig ezeket is ajándékul.

Sokszor kérdezik azt is, hol van a határ. Mármint a gyermek létszám határa. Hiszen nem csak a mi erőink végesek, hanem anyagi körülményeink is korlátozottak. Lakásunk 57 m2, férjem tanár, nem részletezem. Pár hete meghallgattam a most tizenkétgyermekes olimpiai öttusabajnok Balczó Andrással egy régebbi riportot, akik akkor 58 m2– en éltek. És azt gondoltam, akkor én miért aggodalmaskodnék?! Ha egy ilyen nagyszerű ember ilyen szűkösen kénytelen élni, én miért várnék többet.

Sokszor inkább vágyom arra a szívbőségre, amiről szavai, gondolatai tanúskodnak. A minap ugyanakkor hallottam a tévében egy anyát nyilatkozni frissen született elsőszülöttje kapcsán, hogy ő nem akar több gyermeket, ennek az egynek akar minden megadni. De hogy mondhatja, hogy megadott mindent neki, amikor pont testvéreket nem ad neki?

Tudatosan eltervezve fosztja meg őt szerető és őáltala is szerethető otthoni játszótársaitól. Vehet neki helyette játékhegyeket akár – de ha nincs kivel játszani? Vagy megoldásként majd 2-3, vagy már 1 évesen bölcsibe vagy oviba küldi, hogy ne unatkozzon szegény egyedül. Így akar neki jót? Vagy csak ez tűnik a szülő számára kényelmesebbnek?

Ami persze megint csak nem igaz. Hiszen szegény kis egykét állandóan „szórakoztatni” kell. Nem beszélve arról, milyen jó elnézni a játékba belefeledkező, együtt hancúrozó gyerekeket. Nem a nehézségeket akarom elhallgatni. Persze vannak. De oly sokszor, ahogy elnézem őket, vagy ahogy körülzsongnak sugárzó szeretetükkel, eszembe jut a Néri Szent Fülöpről készült film utolsó jelenete, ahogy a gyerekek odaszaladnak Szent Fülöphöz, és ő azt mondja: „Mennyország, mennyország!”

Igen, a gyerekek között az ember nap mint nap valóságosan átéli Jézus szavait: „Az Isten országa köztetek van” (Lk 17, 21).